- Volt egy gyerek - én, aki viszonylag jól focizott, viszonylag jól tanult, viszont fogalma sem volt, hogy mit csináljon a későbbiekben. És volt itt Soroksáron egy Farkas Antal nevű tangóharmonika tanár - egyébként trombitás, elméleti szakember és zeneszerző -, akihez a barátok közül többen, így hát én is elkezdtem harmonikára járni. Tíz éves voltam ekkor. Bár a harmonikázás jól ment, kiderült, hogy ezzel a hangszerrel nem lehet konziban továbbtanulni. Végül Galambos János, a híres soroksári trombitás, a Rádiózenekar szólistája, aki diploma nélkül lett Pécsett legendás professzor, meggyőzte édesapámat, hogy a trombita az igazi jó választás; a harmonika mellé különösen, mert akkor esküvőn felváltva tudok a két hangszeren játszani. Lehet, hogy ez a praktikus érv hatott? Mindenesetre nála kezdtem el tanulni. Mindenkit bíztatott, hogy mellette fog ülni a Rádiózenekarban. Ő sem gondolta egészen komolyan, de fontos volt, hogy aki az ő növendéke, az bízzon magában. Ez egyszer bejött a jóslata. Egy évem volt, hogy felkészüljek a konzervatóriumi felvételi vizsgára. Sikerült. Így lettem trombitás.
- És hogyan került - egész fiatalon - az Opera, majd a Rádió zenekarába?
- Szimfonikus zenekari rutinom nemigen volt, amikor húsz évesen bekerültem az Operába. Mindenki azt hitte, hogy Borst Rudolf, az Operaház első trombitása, aki a konziban és a főiskolán a tanárom volt, egyszerűen fölvette a növendékét. Utólag kiderült, hogy ő tiltakozott egyedül, mert tudta, hogy kifogtam egy jó napot, és jobban fújtam, mint ahogy tudok, és neki aztán meg ott lesz velem gondja-baja, amikor majd mellette ülök. De kisebbségbe került, és - főleg Kóródi András főzeneigazgató szavazata miatt - felvettek. Mire négy év alatt megtanultam az operaházi repertoárt, pont megüresedett a Rádiózenekarban egy hely. Itt jött a szerencse: néhány évvel korábban Pál Tamás - akivel jóban voltunk - kapott egy koncertlehetőséget a Rádiózenekarral. Műsorra tűzte Arutjunjan trombitaversenyét is, mondván, hogy a szólót én fogom játszani. Azt hittem, elájulok, hiszen a Rádiózenekarban játszottak az ország legjobb trombitásai, és akkor én álljak elöl, miközben úgy éreztem, még közöttük sem állhatnék (23 éves voltam ekkor)...? Elvállaltam persze, ki is tűzték a koncert időpontját, de nem jött meg időben a kotta. A koncert elmaradt, én meg örültem magamban. Ami viszont a nagy szerencsém, hogy rá egy fél évre (amikor végül megérkezett a kotta) kárpótlásul csinálhattam a Rádiózenekarral egy felvételt. Végül kollégáim unszolására ráálltam, hogy elmenjek a belső meghallgatásra, és átkerültem a Rádiózenekarba.
- Ön rekordmennyiségű kortárs magyar trombitaversenyt mutatott be, és számtalan 20. századi mű "premierjén" és lemezfelvételén működött közre. Milyen volt az a - mai szemmel szinte elképzelhetetlen - közeg, amiben ezek a darabok és felvételek születtek?
- Nagy szerencse, hogy átkerültem az árokból az emelvényére: a zenekari árokban a zenész ugyanis nem ugyanolyan zenész - és itt nem a minőségről beszélek! -, mint egy hangversenyzenekarban. Ráadásul akkoriban a Rádiózenekar volt a legjobb együttes, azonfelül a zeneszerzők Mekkája, hiszen Lehel György főzeneigazgató nagyon szerette a modern zenét: ennek köszönhető, hogy alkalmam volt 10 trombitaversenyt is bemutatni. Továbbá nagyon fontos, hogy akármilyen darabbal foglalkozunk is, meg kell szeressük azt, még ha azt érezzük is, hogy nem az igazi - valamit mindig ki lehet hozni belőle. A trombitának a kortárs darabokban egyébként komoly szerepe van. Amikor elterjedt a híre, hogy van itt egy ember, a Geiger, aki hajlandó bármit megtanulni, jöttek a felkérések egymás után. Büszke vagyok arra, hogy bíztak bennem, mert ahhoz, hogy egy kortárs darabnak sikere legyen, ahhoz kell az előadó egyénisége is.
- A kortárs magyar szerzők szóló- és kamaraműveit bemutató CD-k mellett kiadott egy barokk trombitaversenyeket tartalmazó lemezt is. Ezek persze a trombitairodalom megkerülhetetlen alapművei - mégis, hagy kérdezzem meg: kortárs vagy barokk, vagy kortárs és barokk?
- Semmiképpen nem vagy, hanem és. Ha az ember belevág valamibe, akkor nem merül fel benne, hogy mi lenne jobb. A barokk zene nyilvánvalóan könnyebb préda, mint a kortárs zene. Egy barokk versenyművet kétszer elolvasok és el tudom játszani (többnyire). Ott más problémák vannak - például az, hogy rá kell érezni a régizene stílusára. Továbbá azok az előadási darabok többnyire nem mai trombitára íródtak. A pikolótrombita - ami sokat segít a magas regiszterben való játéknál - nekem nem igazán hangszerem, úgyhogy ezen a lemezen sem ezen szólaltatom meg a műveket, ellentétben számos más barokk műveket trtalmazó lemeztől. Nem tudom elfogadni, amikor korhűnek mondott hangszereken rossz hangon, hamiskásan játszanak. Hogy mi a bizonyíték, hogy az akkor tényleg úgy szólt, azt senki sem tudja, mert senki nem hallotta, hogyan játszottak Bach idejében. Én a leírt hangokból sugárzó zeneiséget szeretném ma eljátszani, és nem kutatom, hogy az hogy szólhatott akkor - ebben más véleményen vagyok, mint a régizenével foglalkozók zöme, de elfogadom, ha valaki úgy gondolja, nincs igazam.
- Trombitajátéka a legtöbbeknek mégis talán leginkább a legendás Geiger-Maros trombita-hárfa duó felvételeiről ismerős. Mióta játszanak együtt?
- A hetvenes évek közepén megalakult a Modern Rézfúvós Együttes, amivel nemzetközi versenyt is nyertünk, és több turnén jártunk Amerikában. Maros Éva hárfaművésznő többször szerepelt közreműködőként az együttes koncertjein, s hogy megbontsa a masszív rézfúvós hangzást, egy-egy szólódarabot is játszott. Amikor egyszer felkért a Rádió egy élő adásban közvetített másfél órás szólókoncertre, arra gondoltam, kellene valami különlegesség is a műsorba. Fölötlött bennem: mi lenne, ha nem zongorával játszanék, hanem Éva kísérne hárfán? Rögtön ki is néztem egy Händel-darabot. A Rádió 6-os stúdiójában próbáltunk húsz perce, amikor egyszer csak leszólt Bárány Gusztáv, hogy mi ez a csoda, amit gyakoroltok? Na - gondoltam -, ha egy zenei rendező ezt mondja, akkor kezd valami érdekes - és talán jó - kialakulni, amiben több lehetőség van, mint egy egyszeri alkalom. Hát, így jött létre spontán módon a trombita-hárfa együttes. Arra azonban nem gondoltam, hogy több CD-t is megjelentethetünk, rendszeresen teszünk majd eleget külföldi meghívásoknak, és tucatnyi új művet írnak számunkra jelentős szerzők. Volt persze a sikernek praktikus oka is: egy autóval tudtunk menni, és olyan helyen is tudtunk játszani, ahol nem volt zongora, és a sokszor kevéske honorárium se volt probléma. Azt hiszem, hogy én vagyok az utolsó Kossuth-díjas amatőr! (Nevet.)
- Ön évtizedek óta tanít, számtalan trombitást indított útjára. Mit mondana a fiatal pályatársaknak: mit és hogyan tegyenek, ha egyszer ők is Kossuth-díjat szeretnének kapni?
- Erre a kérdésre nyilvánvalóan nincs igazi válasz. De transzponálva a kérdését, azt mondanám, nem szabad, hogy eszünkbe jusson, hogy a művészetért pénzt is lehet kapni. És meg kell szeretni a gyakorlást - ami végül is egy kicsit mindig kín -, továbbá ésszel kell csinálni azt: körbe kell nézni, körbe kell járni a dolgokat, hogy a látókör egyre szélesebbé váljon - akkor talán nem csak bravúroskodás lesz, amit az ember csinál, hanem igazi bravúr. A Kossuth-díjra pláne nem szabad gondolni: mindig csak a következő feladat legyen szem előtt - és a következő feladat sohasem egy díj, hanem maga a mű.
Geiger György azonban nem "csak" Kossuth-díjas trombitaművész: kevesen tudják, de művészi módon fotózik és ír. Kisprózáiból és fényképeiből egy csokorra való az Elfogult írások és képek borról, trombitáról, Soroksárról című albumban lelhető fel. Ebben a kötetben szerepel a Gondolatok egy CD-borító apropóján című írás, melynek egyik részlete így hangzik: "Már több, mint negyven éve ott ülök a trombitám túloldalán, ami lehet, hogy tulajdonképpen az innenső oldala és szinte bekerít. Egy negatív börtön. Mindenfelé szabad az út, még sincs menekvésem. Fogságba ejt, együtt rezonálunk. Rajta keresztül látok, ítélek meg mindent, mint egy vérbeli, született csőlátó. És még mosolygok is. Hát persze. Ez így van jól. Mert a trombita rabjaként élem meg az én különös, ám igazi, végtelen szabadságomat."
hírlevél
