Arvo Pärtről a kultúra úgy hull le, mint másról a ruha boldog szerelemben

Hagyományos életrajz még nem jelent meg Arvo Pärtről magyarul, pedig talán lenne rá igény. Szerencsére jobban járunk viszont a válogatott interjúit, beszélgetéseit és feljegyzéseit tartalmazó kötettel, amely idén a Rózsavölgyi kiadásában jelent meg. Pärt ugyanis, s ez talán nem meglepetés nem szeret beszélni, mégis újra és újra kiderül, hogy van mit mondania. Még az olyan, szinte kínosnak nevezhető beszélgetéseket is érdemes lejegyezni, amelyben a zeneszerző kijelenti, hogy nem akar már több kérdésre válaszolni. „Hosszas beszéd után mindig sokat szenvedek” (36) – mondja egyik kérdezőjének. Egyik jegyzetében azt írja: „a szavak sarokba szorítják a zenét” (9).

Válogatott beszélgetések és írások - Arvo Pärt (Fotó/Forrás: Rózsavölgyi és Társa Kiadó)

Arvo Pärt történetét talán sokan ismerik; ha nem, a kötet végén a szerkesztő Fülöp József mintegy függelékként szolgáló negyven oldalas életrajza segít tájékozódni az életműben. Az észt zeneszerző modernista titánként lépett fel a hatvanas években, ekkor még a dodekafónia, a szerializmus és az aleatória egyaránt stílusába tartoztak, a kor underground mozgalmaival szimpatizált, a Fluxus hatására hangszerromboló performanszokban vett részt, 1968-ban pedig kisebb botrányt okozott Credo című művével.

Arvo Pärt és Nora Pärt (Fotó/Forrás: Rene Riisalu / Wikimedia)

A hetvenes években aztán nyolc év hallgatásra ítélte magát, ezalatt szépen elvetette a paradigmaként kezelt feltevést, miszerint a zenetörténet fejlődési folyamat, és egyszólamú énekeket komponált egy vázlatfüzetbe. Azt mondta, hogy amikor először hallott gregorián éneket, egyszerre érezte magát teljesen kifosztottnak és gazdagnak. „Abban a pillanatban úgy tűnt, korábbi műveimben rostával mertem a vizet” – mondta Jordi Savallnak 2000-ben. Arvo Pärt pálfordulása akár lehet megtéréstörténet, mert noha a zeneszerző nem hangsúlyozza, de ettől kezdve megváltozott a zenéről és a világról alkotott elképzelése: „újra meg kellett tanulnom járni” (88).

Érdekes lett volna egy '60-70-es évekbeli beszélgetést is megszerezni a könyvhöz, hogy valóban képet kaphassunk a zeneszerző spirituális útjáról. Az interjúkból már az átformálódott embert ismerjük meg – a legkorábbi interjú is 1978-ban készült –, aki saját kompozíciós technikáját, a tintinnabuli-szerkesztésmódot is szakrális dimenziójával együtt írja le.

Ez a felfogás akár dogmatizmust is eredményezhetne, de szerencsére a zeneszerző gondolatiságában nem találunk dogmákat. Különösen a könyv gerincét alkotó, Enzo Restagnóval folytatott 2003-as beszélgetésben szembetűnő, hogy Pärt, noha a történelem fordulatokban gazdag időszakában és helyszínein élt, nem hajlandó jókra és rosszakra, ilyenekre vagy olyanokra osztani sem a korstílusokat, a világrészeket vagy a politikai berendezéseket.

Közben pedig felsejlik a vasfüggöny keleti felének intellektuális éhsége, amelyet a beszélgetések érintenek, de jó lenne többet olvasni róla. Szofija Gubajdulina, Alfred Schnittke, Ediszon Gyeniszov és a többiek, akik Prágán keresztül csempésztek újzenét Szentpétervárra, akik számottevő sikereik ellenére sem hallhatták műveik nyugati bemutatóit, és akik egzisztenciájukat kockára téve küzdöttek az intézményesített ízléstelenség és művészietlenség ellen. Pärtben érezhetően nincs harag, de szembetűnő, hogy tulajdonképpen forradalmár maradt egész életében: a Szovjetunióban felforgató zenei nyelvével, később pedig takarékos egyszerűséggel tiltakozott az ellen, amit maga körül tapasztalt.

Arvo Pärt és Sting (Fotó/Forrás: Arvo Pärdi Keskus / Arvo Pärt Centre)

A kötet kifejezetten érdekes részei viszont valóban azok, amikor szűkszavúan, de egyenesen véleményt mond az öncélú avantgárd mozgalmak felett:

vagy amikor a dodekafóniáról elmondja, hogy csak akkor lehet érvényes, ha „egy földöntúli világ képe illik rá, amelyből eltávolították az emberi szenvedést” (112). A legmélyebben azonban csak szubjektíven, saját életről beszélve vall a dodekafón és szerialista irányzatokról: „kifosztottan álltam” – mondja a modernista és botrányt kavaró Credo utóhatásáról. (206)

Arvo Pärt és Sylvia Schwartz (Fotó/Forrás: Pályi Zsófia / Müpa)

Pärt zenéjének elemzésére nem kerül sor a beszélgetőkönyv lapjain. De ezen ne is csodálkozzunk, hiszen a komponista többször leszögezi, hogy nem szívesen beszél a műveiről. A legfontosabb opuszokkal kapcsolatos triviáról persze értesülünk, így aki kíváncsi a Fratres, a Für Alina, a Passió, a Cantus vagy a Spiegel im Spiegel érdekességire, meg fogja kapni.

A Nagyon fájban egészen mást jelentett a gondolat, a zeneszerző kapcsán viszont azt, hogy nála a kultúra mint fogalom kinőtte magát, eltűnt. Nem jár hangversenyre, se operába, és zenehallgatás helyett arra buzdít, hogy mindenki találja meg a belső csendjét. Vajon ez lemondást jelent?