Nyilván sokoldalú, sokszínű komponistákat érdemes választani évről évre. Stravinsky igazán sokarcú, s ez február 7-én is kiderült, noha a tizenegy ¾ órás koncertbe olyan művek nem fértek bele, mint a Petruska vagy a Kártyajáték. Az elhangzó 24 mű az életműnek csupán töredékét teszi ki, mégis úgy érzem, ezúttal viszonylag kevés volt az "ismeretlen", felfedezésre váró zene. S miközben egy-egy többször feldolgozott műből (érthető módon) csak egyetlen változatot hallhattunk, az Olasz szvit egy picit redundánsnak hatott a teljes Pulcinella után.

11 órát meghallgatni Dvořák, Csajkovszkij vagy Mozart műveiből sem csekélység, Stravinsky alighanem nagyobb próbatétel a legtöbbek számára. Ezzel együtt valamennyi koncerten szép számmal voltunk jelen, s ahogy közeledett az este, egyre nagyobb lett a zsúfoltság. Magam két koncertet hagytam ki: a másodikat, ahol zeneiskolásokat hallhattunk (ekkor vittem haza nyolcéves fiamat A tűzmadárról) és az utána következőt, ahol a Pannon Filharmonikusok játszottak (ekkor eléggé el nem ítélhető módon meg is ebédeltem). Aki mind a tizenegyre beült, az vagy gyomorbajos, vagy infúzión él: a büfé felhozatala semmivel sem volt változatosabb, mint az esti hangversenyek alkalmával, én például úgy gondolom, banánt, almát ilyenkor tonnaszám lehetne eladni, és ha az ínyencnek számító, fél fogunkra sem elég szendvicsecskék helyett mondjuk rántotthúsos zsemle lenne (neadjisten zsíros deszka), elérhető áron, azon bőven lehetne kaszálni. Ezt megszervezni aligha a BFZ feladata, a rendezők közt van viszont a Müpa, s kétlem, hogy én lennék az első, aki ezt szóvá teszem. Vagyis ha hacacáré, akkor tessenek egy kicsit másképp kezelni, mint egy átlagos napot. (Most nem mennék bele, hogy gasztronómiai szempontból az intézmény már a tervezés szintjén elkapáltatott.)

Így tehát kilenc koncertet hallgattam végig, s rögtön az első - A tűzmadár, vagy ahogy a fiam kétévesen mondta: a Tüdmadár - igen jól sikerült a Kovács János vezette Rádiózenekarnak. Apró lötyögések, pontatlanságok voltak ugyan, a mű alapfelfogása és interpretálása meggyőző volt. Kicsit úgy éreztem, a szvit ütősebb lett volna, talán apró üresjáratokból is kevesebb lett volna. A zenekar is igazán a nagy tuttikban szólt szépen, a halkabb részekben a vonóshangzáson lenne még mit csiszolni.

Ebéd után visszafelé az autóban hallgattam a Zsoltárszimfóniát, s noha ez nem tekinthető teljes értékű zenehallgatásnak, szép, nyugodt és átszellemült előadásnak ítéltem meg. Ugyanezt nem tudom elmondani a Liszt Ferenc Kamarazenekar koncertjéről, akik Stravinskyt ugyanúgy játszanak, mint mondjuk Locatellit. És az elhangzó két művet is ugyanúgy - ami a Concerto D-benhez jobban passzolt, de idegen volt az Apollon musagète-től. Ez a neoklasszikus mű érzésem szerint tele van apró, rejtett humorral, idézőjellel, melyek nélkül a balettzene nemcsak lapos, hanem néha giccses is. Nagyon kevés a jó előadása, mert nem elég hozzá az áttört vonószenekari hangzás - melyet sajnos hiába is vártunk a kamarazenekartól. Az együttes évek óta átalakulóban van, sok fiatallal, akik közül pl. a „bőgőszólam" az együttes alapjává vált; a hangzás mégsem elég szép nem elég egységes. Az az ember érzése, hogy ennek a sokszor bizonyító kamarazenekarnak érdemes lenne visszamennie az alapokhoz, akár felkérve jeles vonósegyéniségeket, akiktől felfrissülne a tudás - ami az egymásra figyelésben, a kamarázásban profin megvan.

A délután háromkor kezdődő Pulcinella zeneileg épp ebben ugrott ki a mezőnyből: Takács-Nagy Gábor a Budapesti Vonósokra épülő zenekarból olyan míves hangzást csalt elő, hogy az állunk leesett. Ehhez társult a három kiváló szólista, akik közül nem is tudom, kit kellene elsőként megemlíteni. Megyesi Schwartz Lúcia, Megyesi Zoltán és Cser Krisztián szólóban és kamaraéneklésben is remekelt, s ehhez a Bozsik Yvette Társulat játéka épp annyit tett hozzá, amitől négyéves fiam is otthonosan érezte magát. A balett cselekménye rém egyszerű volt, a megvalósítás is minimális kellékre hagyatkozott, s olybá tűnt, mintha a táncosok nem is igazán táncolnának, csak természetes mozgásokkal adnák elő a  18 plusszos történetet. Ez persze csalóka látszat: alighanem ez a természetesség, ez a táncban elmesélt farce az, amihez a legnagyobb tudás szükséges mimikában és nagyobb mozgásban is. Valamint rengeteg humorérzék, amiben a mű amúgy is bővelkedik.

Ezután kamarakoncert következett, s az előadók kapcsán itt érezhettük először, hogy mintha hunyóban lenne a kezdeti lelkesedés - már ami a maratonon részt vevő együttesek számát illeti. Innentől ugyanis túlnyomó többségben a Fesztiválzenekar művészeit hallhattuk, akik előtt le a kalappal, az ő teljesítményük is maratoni. Az Oktett nekem régi kedvencem, s örülök, hogy ilyen nagyszerű fúvósokkal hallhattam (nekem talán a fagott tetszett a legjobban). Dubóczky Gergely megnyugtató hozzáértéssel vezette a zenészeket. A koncertmesternek is csodás Eckhardt Violetta Jandó Jenővel adta elő a Duo concertantot, hibátlanul, de talán ez volt az a pont, ahol elfáradtam, emiatt nem merném teljes biztonsággal kijelenteni, hogy az előadásból hiányzott az átütő erő. Jandó Jenő ezután a piszok nehéz Piano Rag Musicot is előadta, itt - a muzsikából is adódóan - jóval több volt a szórakoztató elem.

Kelemen Barnabás következett a Bartók-teremben. A MÁV Szimfonikusok koncertjének az anyaga számít talán leginkább felfedezésre méltónak: Stravinsky Hegedűversenye kissé alulreprezentált a huszadik századi versenyművek sorában; A csalogány énekét pedig végképp alig játsszák, noha micsoda remekmű. Igaz, számos elemében és megoldásában idézi a korábbi, „befutott" balettek (mindenekelőtt A tűzmadár) anyagát, mégis kitűnik szépségével és arányosságával. A Hegedűverseny pedig akkor füstöl, ha olyan osztályon felüli szólista adja elő, mint Kelemen Barnabás. Eleinte nem győzött meg az erősen vibrált balkézjátéka, ám ahogy ő kezeli a vonót, arra nagyon kevesen képesek. Az interpretáció egésze pedig elhozta a művet a közönségnek, holott ez a neoklasszikusnak (vagy neobarokknak) mondott mű az egész nap egyik legnehezebben befogadható zenéje. A Csaba Péter vezette zenekar, ha nem is mindig finoman, de alapvetően igen jól kísért, a Csalogány dalában pedig kimondottan szépen zenélt.

A következő koncerten Perényi Miklós és Benjámin Olasz szvitje tisztességesen és - ahogy elvárhattuk - hibátlanul szólalt meg, s lehet, hogy egy egyedülálló kamarakoncerten ezt az előadást lelkesebben fogadtuk volna, mint a remek Pulcinella után, hiszen zeneileg a szvit a balett töredékét adja vissza alapanyagában és hangszerelésében egyaránt. A koncert második fele voltaképp az Oktett folytatása volt, ugyancsak a BFZ tagjaival és a megnyugtatóan tehetséges Dubóczky Gergellyel; a Concertino ütősebbre sikerült, mint a Szeptett, de ez a különbség talán a művek közt is megvan.

Remek pihenést nyújtott A katona története: Alföldi Róbert rendezésében a zene és szöveg aránya utóbbi felé billent el, amit egy ilyen nap pozitívumként élünk meg, bármily furán hangzik ez. Az egyszerű eszközökkel és remek színészekkel operáló előadás egyetlen hibája az volt, hogy zavaróan felhangosították a szöveget, illetve az első rész egy icipicit vontatottnak tűnt. A remek színjáték, az érzelmi és értelmező hangsúlyozás mellé a zenészek is odatették magukat: egyrészt felszabadultan és szellemesen zenéltek, másrészt játszottak, igazi színészként, együtt élve az előadással. Le a kalappal előttük!

Az utolsó előtti koncertre kezdett zavaróvá kulminálódni az időbeli csúszás, s ezt tetézte az elhangzó két darab közti hosszas átállás is. A Requeim canticles és A menyegző közt amúgy is negyven év a korkülönbség, s bár a Requiem szívbe markolóbb témájában (hiszen nem túlzás Stravinsky saját halotti szertartászenéjének mondani), A menyegző átütőbb - s így éreztem a mostani előadásban is, melyben különösen a Szent Efrém Férfikar hangzása nyűgözött le (a lányok kicsit szétszóltak), valamint az, hogy egy ilyen alkalmi társulás milyen profin együtt lélegzik, Rácz Zoltán irányítása alatt.

A maratoni befutó természetesen ezúttal is a Fischer Iván vezette Fesztiválzenekar volt. A karmester házigazdaként be- és levezette a hangversenyt, de valahogy enélkül is a levegőben volt, hogy most valami nagyon nagy előadásban kell hallanunk a Tavaszi áldozatot. Ezt erősítette a taps, amit a zenekar tagjai már bevonuláskor kiérdemeltek (hiszen többen a nap más koncertjein is szerepeltek). És valóban nem mindennapi, részleteiben átgondolt, időnként megejtően lassú s mindvégig kiemelten ritmikus előadást hallhattunk, mely egy darabig talán túlzottan szándékoltnak tűnt, s igazán csak a második részben vált eksztatikusan magával ragadóvá. Ráadásként ízelítőt kaphattunk a következő évi tervekből, melyben Mendelssohn és Weber lebeghet lelki füleink előtt.

És most le lehetne vonni a tanulságot, hogy érdemes megismerni Stravinskyt, érdemes eltölteni évente egy egész napot valakivel, hogy biztosak lehetünk, hogy a Fesztiválzenekar rendezte maratonokon akkor is magas a színvonal, ha nem oly színes és hosszú a résztvevők listája, mint mondjuk öt éve. De fölösleges - inkább azt javaslom, egyszer - vagy évente egyszer - mindenki tegye próbára magát, sámfázza egy picit a zenei befogadó-képességét. Az efféle nagy teljesítmények lényege ugyanis az, hogy egyre inkább átéljük, mintsem megértjük azt, ami körülöttünk zajlik.