Átkelni az Urálon Berezovszkijjal

A különleges kifejezés az ő esetében nem újdonság, főleg azoknak, akik rendszeresen hallgatják az orosz zongoraművészt, a rendhagyóra viszont érdemes alaposabban kitérni az est kapcsán. Egyetlen kivétellel, aki a norvég Grieg volt, csakis orosz szerzők művei hangzottak el, a koncert anyaga a 19. és a múlt század orosz zenéjének leginkább apró, finom momentumaiból állt össze.

Már korábban, például amikor a transzcendens etűdöket hallottam Berezovszkij előadásában, vagy amikor Schubertet játszott, az volt az érzésem a koncert közben, mintha ott is „csak” gyakorolna, úgy értve, hogy

Ezen az estén a kiválasztott művek pedig még inkább alátámasztották ezt az érzést, ugyanis nem a monumentális alkotásokról szólt a koncert, hanem olyan – terjedelmükben vagy szerkezetükben nem annyira feltűnő, de mélységükben nagyon is meghatározó, a zongoristát jelentős kihívások elé állító – daraboknak lehettünk fültanúi, mint Balakirev b-moll scherzo-ja, és b-moll noktürnje, Rahmanyinovtól az (op. 16.) 6 Moment Musicaux, Szkrjabin 2 Poémája, Sztravinszkij Petruskájának zongoraátirata, vagy épp Ljadov 4 prelűdje.

Borisz Berezovszkij zongoraestje a Zeneakadémián (Fotó/Forrás: Szöllősi Mátyás)

Hamisítatlan orosz estében volt részünk tehát. A darabok mögött persze ott lappang néhány nagy szerző munkássága, elég csak Chopinre gondolni a noktürn, vagy Ljadov mazurkája kapcsán. Berezovszkij ezekkel a darabokkal olyan színeket, tájakat, (élet)érzéseket mutatott meg igen határozottan, amelyek azok számára is nagyon sokat adhattak, akik nem jártak mondjuk az Urálon túl. Nem mehetek el azonban amellett, hogy én magam jártam, és azt a fajta lassúságot, türelmet, amelyet az ott tartózkodás, a megértésre való törekvés, vagy pusztán a távolságok megtétele jelentett, kibontakoztatta ez a zenei szövet is. Mindig különös érzés rádöbbenni koncert közben – amikor már magát a zenét halljuk, és nem csak a műsorfüzetből kiolvasva konstatáljuk, hogy igen, ezek vagy azok jönnek majd egymás után –, hogy fokozatosan értelmet nyer, és funkciót kap, hogy miért pont az a mű következik a sorban. Mikor egy olyan folytonosság alakul ki, amely (önálló) gondolkodásra sarkallja az embert.

Eszembe jutott a zongorajáték hallgatása közben egy beszélgetés, amelynek épp az egyik oroszországi tartózkodásom alatt voltam részese, mikor is egy fiatal útitárs megkérdezte tőlem, miért a klasszikus zene, s hogy hogyan vagyok képes végighallgatni ilyen hosszú, nehéz és ismeretlen dolgokat. Talán az akkori válaszom is hosszú volt, de a lényege az,

Borisz Berezovszkij (Fotó/Forrás: Szöllősi Mátyás)

Mert – például a huszadik századi orosz zene esetében – nem lesznek azonnal nyilvánvalóak, egyértelműek a dolgok, s nem feltétlenül ér olyan élmény záros határidőn belül, amely arra késztet, hogy maradjunk, és hallgassuk az adott művet tovább és tovább. Amikor Berezovszkij a Petruskát játszotta, egy pár percig ezt éreztem a hallgatóságon. Voltak, aki feszengtek, mozgolódtak, látszott, hogy eleinte nem egyértelmű, mi történik, mit is hallunk valójában – egy hölgy például megkérdezte édesanyámat, aki szintén ott volt a koncerten, hogy akkor most a zongorista improvizál? –, de a végén aztán mégis csak kitisztult az egész.

Borisz Berezovszkij megköszöni az ünneplést (Fotó/Forrás: Szöllősi Mátyás)

Berezovszkij előadásmódjában benne volt a zenekari textúra is: kiérződtek, kihallatszottak a különféle hangszerek, amelyek az eredeti balettzene létrehozásában szerepet játszanak, és a legtöbb momentum nagyon is meglepő volt, hiszen a darabok valóban nem a leggyakrabban műsorra tűzött alkotások közé tartoznak. Berezovszkij játékát egyébként figyelni is nagyszerű élmény. Nem csak azért, mert önmagában meghatározó jelenség, nagyon szuggesztív, erős kisugárzású zongorista, de az önvizsgálat mellett hozzátartozik a rendkívüli poétikusság, elemi virtuozitás, könnyedség, egyfajta lazaság. Hogy nem mindig tökéletes, és hogy nem is retten meg attól, ha nem az.

A Margó-díjas Szöllősi Mátyás beszámolói A Zongora-sorozat tavalyi koncertjeiről itt, itt és itt olvashatók. Új regényéről, a Simon Péterről itt adtunk hírt.