Tényleg nyaralni mentem le Kaposfestre, szóval kritikát ne várjon tőlem senki, ez amolyan kócos beszámoló lesz. Merthogy kócos fesztivál, írtuk pár napja egy cikkben Kaposvár kamarazenei hetéről, amely idén dzsúbilí, immár a tizedik. És itt tényleg az a felszabadító, hogy senki nem akar tökéletes lenni, illetve hát akar, csak nem úgy. Hanem úgy, hogy összejön egy csomó jó előadó, aztán mint afféle kémiai reakcióban, kiderül, hogy szép lesz-e az oldat, és hát általában szép.
Kapcsolódó
„Az évad utolsó fellángolása” – Kaposvár kócos fesztiválja tíz éves
Kócos fesztiválnak indult, az is maradt, hiszen ebben rejlik a szépsége. A jubiláló Kaposfest részben visszatekint az elmúlt évtizedre, az biztos, hogy itt idén nagyon jól érezheti magát az ember. Már ha szereti a kamarazenét. És miért ne szeretné?
X. Kaposfest (Fotó/Forrás: Mohai Balázs / Kaposfest)
Nyitókoncert a Kultúrpalotában, Bősze Ádámot rögtön taps és ujjongás fogadja. Maurice Ravel Bevezetés és allegrójával megtörténik az introduzione, de ennek az esti koncertnek a tetőpontja Sosztakovics e-moll triója Alekszej Vologyinnal (zongora) és a két művészeti vezetővel, Baráti Kristóffal (hegedű) és Várdai Istvánnal (cselló). Nem mondanám könnyed nyári darabnak, ’44-ben keletkezett, a világháború kellős közepén. Az előadók sem pihennek benne, az első tételben rögtön van egy eszméletlenül nehéz szakasza a csellónak.
A negyedik Allegretto viszont a maga édeskeserű haláltáncával berúgja a fesztivált, különösen jó a két vonós egymásra ható, inspirált játékát hallani.
Baráti Kristóf, Alekszej Vologyin és Várdai István: a Sosztakovics-trió (Fotó/Forrás: Mohai Balázs / Kaposfest)
A szünet után Kristóf Réka jön egy vonósnégyessel, érezhető, hogy az énekesnő jobban tudja a darabot, mint a hangszeresek, nyilván fontosabb is neki. Hát vannak ilyenek Kaposfesten, sebtiben összedobott produkciók, és nem is kell ezt tagadni, ez ettől szép. Dohnányi Szextettje meg attól, hogy hat kiváló zenész kínlódik vele. Dohnányi szertelen zseni volt, kompozícióiban is legalább olyannyira, mint előadóként. Ennyiben az előadók is hasonlítanak Dohnányihoz, az utolsó tételben ugyanis különösen úsznak, pedig kiváló zenészek mind a hatan. (Frankl Péter – zongora, Mácsai Zoltán – kürt, Szűcs Péter – klarinét, Baráti Kristóf – hegedű, Lars Anders Tomter – brácsa, Várdai István – cselló.) Én a zongoránál brillírozó Frankl Pétert nézem, akinek őszinte vigyorgásával lépten nyomon szembe találja magát az, aki nyitott szemmel sétálgat a városban a fesztivál idején. Szóval Frankl ki-kitekintget a többiekre a zongora mögül: ott vagyunk már, gyerekek? Ott.
Kristóf Réka is csatlakozott ifjabb Sárközi Lajos zenekarához (Fotó/Forrás: Mohai Balázs / Kaposfest)
Este ifjabb Sárközi Lajos és zenekara húzza a Kapos Hotel éttermében, az idő párás, elszakad egy húr a bőgőn. Egyszerre öten akarnak intézkedni. („Van itt bőgős? Pisti, szerezz egy bőgőst!” – mondja egy zenész, aztán büszkén megjegyzi: „Na, intéztem.”) Csak jó fél óra múlva kerül elő az öreg Sárközi egy húrral. „Találtam a kocsiban”, mondja. Én pedig élek a gyanúperrel, hogy tudta ő végig, hogy van nála, csak jól esett a cigiszünet mindenkinek. Kristóf Réka többször is csatlakozik hozzájuk, a fiatal Sárközi először mintha gyanakodva fogadná, aztán nagyon jó partnerre talál a Virtuózok-nyertes énekesnőben.
Sárköziék zenélését hallgatni, s közben az őket csodáló komolyzenészek arcát figyelni, ahogy kiül rajtuk az irigységgel vegyes csodálat: maga a tökély.
Másnap délelőtt koncert, Beethoven Esz-dúr zongoraötösétől odavan a közönség. Napközben Szinyei Merse Pál kiállítás az Agórában, beírom a vendégkönybe, hogy ennek a festőnek a képeiből összedobhatnánk a magyar festményfilmet (úgy, ahogy Loving Vincent készült). Az ötlet millió dolláros, nem vitás, én könnyedén a vendégkönyvben hagyom.
Baráti Kristóf, Kristóf Réka és Bősze Ádám (Fotó/Forrás: Mohai Balázs / Kaposfest)
Este koncert a református templomban, a Liszt Ferenc Kamarazenekar játszik Farkas Róbert vezényletével. Jó lesz, súgja meg nekem valaki, aki részt vett a próbákon, na nem mintha aggódtam volna. Alig fér el a zenekar az Úr asztala előtt, a közönség is kételkedik, hogy ők beférnek-e, de hát aztán csak kiderül, hogy igaza van az Írásoknak (tudniillik, hogy „az én Atyám házában sok lakóhely van”).
Vivaldi g-moll kettősversenye két csellóra készült, Várdai István és Camille Thomas játékában összecsap a maszkulin és a feminin energia. Az első koncertrészben viszont a bőgősök számára ismert, de amúgy elég ritkán hallott olasz romantikus szerző Giovanni Bottessini műve nyeri el a hallgatók szívét. A Gran Duo Concertante egytételes kettősverseny hegedűre és nagybőgőre. A kisebb hangszeren az a Josef Špaček játszik, akit tavaly már hallottam a Klassz a pARTon fesztiválon, és aki most igencsak karakterére talált ebben a darabban.
Majdnem kettéfűrészelte a hegedűjét igyekezetében, amit igencsak bántunk volna, mert briliánsan játszik.
Uxia Martinez Botana (Fotó/Forrás: Mohai Balázs / Kaposfest)
A nagybőgőn játszó Uxía Martínez Botana sokszor volt hamis, de valahogy ez nem zavart senkit, abszolút átjött az energia. Boldogok azok, akiknek nagyobb a szívük, mint a fülük élessége. Én is ezek közé tartozom.
Vivaldi négyhegedűs versenyművének szólórészeit Baráti Kristóf, Diana Tishchenko, Rosanne Philippens és Langer Ágnes adták elő igen nagy átéléssel. A szünet után pedig ismét Várdai jött, ezúttal Mirjam Schröder hárfaművésszel, aki már korábban, Debussy g-moll triójában, illetve Ravel Bevezetésében is megmutatta, hogy micsoda játékos.
Várdai erőteljesen képez hangot a csellón, kevés ilyen játékos van a világon, aki ennyire határozottan, mégis ennyire érzékien meg tud ragadni egy-egy hangot és dallamot, mint ő.
Weiner Románcában erre jócskán volt alkalma.
JP Jofre (Fotó/Forrás: Mohai Balázs / Kaposfest)
A koncert legnagyobb felfedezése nálam viszont JP Jofre bandoneonművész, akit valamiért Piazzola-epigonként vett szájára a fesztivál népe. Hát egy frászt, mondom. Nem csak azért, mert Piazzola darabjait elkoptatták a féltehetségű harmonikások, akik egy grillfújtatóhoz méltó érzékenységgel pumpálják becstelen ölszekrényüket a világ mediterrán utcácskáiban a gőzölgő flasztert szagolva.
JP Jofre kezében a bandoneon úgy lélegzik, mintha élő tüdő volna, tele van érzelmekkel a játéka.
Virtuóz, csillogó kompozíció a hegedűre és bandoneonra írt kettősversenye. (Szólista partnere a szenvedélyes hangú Rosanne Philippens. Mármint a hegedű hangja az.) Igaz, hogy lerí, hogy a concerto hangszervirtuóz szerzeménye, a Liszt Kamarazenekar sokszor háttérbe is szorul a két szólista mögött. Az első tétel egy domináns akkorddal zárul, fortissimo, mire egy idősebb hölgyből kiszakad a sóhaj: „Atyaúristen!” Ennél jobban én sem tudom leírni, milyen ez a zene.
Fotógaléria az első két napról
hírlevél
