Nem kisebb tekintély jelentette ki a fenti mondatot, mint Sir Simon Rattle, és úgy tűnik, az idő igazolta őt. Thomas Adès az évtizedek alatt csodagyerekből vezérfigura lett. Egy olyan zeneszerző, akit hallgatva soha nem unatkozunk, és aki a kis formáktól a nagy operákig és szimfóniákig egyaránt bizonyított.

Thomas Adès (Fotó/Forrás: Brian Voce)

Thomas Adès 1971-ben született Londonban, értelmiség családban: művészettörténész anyja és költő apja hamar felfigyelt a tehetségére, zongora- és zeneszerzésórákra adták. Thomasnak annyira jól ment a dolog, hogy kitüntetéssel járta végig az osztályokat a Guildhallban. Huszon-harmincéves korában olyan alkotásokkal kápráztatta el a szakmát és a közönséget, mint az Asyla (1999) és az America: A Prophecy (2000) c. zenekari művek és a Concentric Paths (2005) c. hegedűverseny. Rögtön a karrierje kezdetén sikerült hírhedtté is válnia, miután a Powder Her Face (2005) c. operájában zenei nyelven ábrázolt egy fellációt.

Sokan tartják Britten óta a legjelentősebb brit zeneszerzőnek, pedig Adès egyáltalán nem kért belépőjegyet a kánonba. Stílusban iskolák felett lebeg, nem állapodik meg sehol, és nem lehet rajta nem csodálkozni. Kisebb celebritássá vált, miután huszonévesen olyan díjakat kapott meg, amiket mások a hetedik ikszben. Mottója saját bevallása szerint André Bretontól származik: „Az élet máshol van.” Egyik héten Los Angelesben van, másik héten Salzburgban, és számos helyen játsszák a műveit.

A kritikusok egyelőre nem nagyon tudnak mit kezdeni Adès műveivel, „csodás” atmoszféráját, színességét emlegetik, és egyaránt hasonlították Oliver Knussenhez és George Benjaminhoz. De Adèsról lepergett minden viszonyítás, és szívesen „beszólt” a nagy klasszikusoknak is. Wagner zenéjét gombás megbetegedéshez hasonlította, Brittenét pedig egydimenziósnak nevezte.

Van a zenéjének egyfajta megkülönböztető egyedülállósága. Nézzük meg például az Asyla c. öttételes zenekari művének harmadik tételét, amely a szimfonikus zenekar segítségével idéz meg egy éjszakai technoklubot. Miközben a hegedűk egy magas, négyes ütemű repetitív motívumot játszanak, és a dobok csatlakoznak, a fúvósok belépésével tanúja lehetünk, milyen a káosz szakadékának sziklaperemén kapaszkodni. Az egész különben igen szofisztikált. Adès úgy ragadja meg az elektronikus technozenét, ahogy Chopin ragadta meg a keringőt. Közben olyan atmoszférát teremt a zene, amilyet a gépek soha nem tudnának. A portré élettelibb, mint amit ábrázol.

A tétel komponálásáról a zeneszerző így írt: „Kiválasztottam néhány techno-számot, csak hallgattam és hallgattam, hogy ráérezzek a struktúrájukra. Világossá vált, hogy ebben a stílusban egy dolgot 32-szer, vagy inkább 64-szer is meg kell ismételni. Hangszerelni kezdtem és a különböző figurákat újra és újra leírtam egy harminc kottasoros partitúraoldalon. Hajnal három körül elmentem lefeküdni, s

«Önnek egyszerűen csak hiperventillációja volt» – hangzott a diagnózis. «Hála az égnek, akkor a szívemmel semmi baj, csak az agyammal».”

Adès zenéjének klausztrofób, fűtött, paranoid hangulata van. Két operája, A vihar és Az öldöklő angyal is zárt helyszínen játszódik, nem véletlenül. Olyan a műveit hallgatni, mint hallucinációt átélni – akár felemelő, akár iszonytató érzés. Az extremitás ábrázolása persze mindig kifizetődő – ezek a művek sokakat érdekelnek, és izgalmas cikkeket írhatnak róluk az újságírók. Lehet, hogy Thomas Adès hangja megnyugszik majd. Egyelőre nem úgy tűnik, pedig a zeneszerző már közel jár az ötvenhez.