„Az összes közreműködő nevében köszönöm, hogy eljöttek ma este egy zenei családként emlékezni Rolla Jánosra. Köszönöm a Zeneakadémia vezetésének, hogy ez az emlékkoncert létrejöhetett, és közösen együtt lehetünk lélekben mesterünkkel, barátunkkal, tanárkollégánkkal, muzsikustársunkkal, Rolla Jánossal” – köszöntötte a megjelenteket Fülei Balázs, a Kamarazene Tanszék vezetője a hangverseny első perceiben.
A telt házas koncert első felében Haydn, Mozart, Beethoven és Mendelssohn – az esemény emelkedett hangulatához illeszkedő – zeneműveinek egy-egy tételét játszották Rolla János legutolsó tanítványai, akik a 2023/24-es tanévet még közös műhelymunkával kezdhették el vele. Azután Rózsa Richárd gordonkaművész, a Liszt Ferenc Kamarazenekar korábbi tagja Kodály Szonatináját játszotta Gulyás Márta zongoraművésszel, a Zeneakadémia Kamarazene Tanszékének oktatójával, korábbi tanszékvezetőjével. Brahms Op. 111-es vonósötösének lassú tételével pedig tanárkollégák tisztelegtek: Falvay Attila, Varga Oszkár, Tuska Zoltán, Ludmány Dénes és Varga István.
Falvay Attila, Varga Oszkár, Tuska Zoltán, Ludmány Dénes és Varga István (Fotó/Forrás: Mudra László)
A hangverseny második részében J. S. Bach három csembalóra komponált, 1063-as jegyzékszámú d-moll versenyművének szólistái Mali Emese, Kiss Péter és Fülei Balázs voltak, a zenekarban közreműködtek a Zeneakadémia hallgatói, valamint a Kamarazene Tanszék oktatói: Falvay Attila, Rónaszéki Tamás és Varga Oszkár. Az együttes a koncert zárásaként még Mendelssohn h-moll vonósszimfóniáját adta elő, kirobbanó sikerrel. Mindkét zenekari produkció koncertmestere Kováts Péter volt.
Rolla János özvegye, valamint családtagjai hálájukat fejezték ki a koncert után, hogy a Zeneakadémia azon a helyen adott otthont a szép rendezvénynek, ahol Rolla János is megannyiszor fellépett.
Kováts Péter és a Zeneakadémia hallgatói (Fotó/Forrás: Mudra László)
A hangverseny kapcsán Fülei Balázs megosztotta személyes emlékeit is Rolla Jánosról:
„Ismeretségem, kapcsolatom Rolla tanár úrral két szálon futott. Egyrészről gyerekkoromtól fogva hallgattam a Liszt Ferenc Kamarazenekar felvételeit, illetve nagyon sok koncertjükön ott is voltam, ismeretlen tisztelője lehettem sok-sok emberrel együtt. Másrészt 2017-ben, amikor újra elkezdett tanítani a Zeneakadémián – akkor már én voltam a Kamarazene Tanszék vezetője –, tanárkollégák lettünk.
Ettől kezdve ugyanahhoz a zenei családhoz tartoztunk, személyesen vagy telefonon együtt beszéltük, vitattuk meg a dolgokat.
Úgy éreztem, hogy az életének fontos pontja vagyunk. Tanszéki összejöveteleinkre rendre eljött, és utána még legalább egy-másfél órán át ott maradt, beszélgettünk a hallgatókról, véleményt cseréltünk, szóval aktívan részt vett az oktatás formálásában. Óriási büszkeség volt számomra, hogy sikerült újra megnyerni, hogy a Zeneakadémián tanítson. Nem volt könnyű, hiszen 2008–2011-ig ő volt a tanszékvezető, de puffogva otthagyta az egészet, képtelen volt belehelyezkedni az egyetemi struktúra szögletességébe. Hiába, egy nagy művészt nem lehet – és nem is szabad – keretek közé szorítani.
A saját gyökereire mindenki példaként tekint. Végtelenül tiszteltem benne, hogy bár számára teljesen idegen volt, mégis elfogadta, hogy az internet adta lehetőségek révén a világ – a zenéhez való hozzáállás és az elmélyülés minősége – megváltozott, felhígult. Fiatal korában egy zártabb világban élt, abban az időben szűkebb közegben gyümölcsözhetett a művészet, ma viszont egy végtelennek tűnő, nyílt világban élünk, ahol jóformán a Youtube-ról is meg lehet tanulni hegedülni. Jólesett, hogy elfogadta a helyzetet, és elismerte a munkánkat, boldogan láttam, hogy jól érzi magát közöttünk a tanszéken.
Egy óriási tapasztalattal rendelkező művész és rendkívül szókimondó ember volt. Hihetetlen történetei voltak, mindig tudott mondani mindenre egy sztorit; amikor együtt voltunk vele, csak ittuk a szavait.
A hallgatókkal betyáros viszonyt alakított ki, mindig nagy odaadással tanította őket, igazi csibészek voltak együtt.
Gyakran beült közéjük, vezette az együttest, fellépett velük, még tavaly márciusban is együtt játszották Bartók Divertimentóját a Zeneakadémia Nagytermében. Ezt különösen fontosnak tartottam, hiszen óriási élményt jelentett az évszázad legnagyobb koncertmestere mellett muzsikálni, igazából ebből lehetett a legtöbbet tanulni. Ugyanakkor éreztem egyfajta visszahatást is: ő is megfiatalodott és kinyílt közöttük, amikor együtt játszott velük.
Ami számomra a legimponálóbb, hogy Rolla János végtelenül egyenes és korrekt ember volt. Sosem kertelt elmondani a véleményét, senkihez sem akart igazodni.
Számára az élet nem egy színdarab volt, ahol fölveszünk ilyen-olyan álarcot, és az aktuális környezet szerint viselkedünk,
hanem volt egy hozzáállása, gondolatrendszere, és azt kérlelhetetlenül vállalta, vitte. Az egész élete a zenéről szólt. Valójában – mondhatni – a zenének áldozta az egész életét, mindent ennek rendelt alá. Ma, amikor mindenki gátlástalanul tolja a másik ember arcába a saját egóját, a rengeteg kéretlen információt, és az egész társadalmat hergeli a közösségi média, akkor mindig Rolla Jánosra gondolok, a mosolyára, a mértékre. Az Ő mértékére, vagyis a lényegre: a zenére.”
Fejléckép: Fülei Balázs az emlékkoncerten (fotó/forrás: Mudra László)
hírlevél
