- A kínai és a japán zenészekről általában azt tartják, hogy technikailag szinte mindent lejátszanak, de az európai zenére nehezebben éreznek rá. Önnek mi a tapasztalata?

- Kína és Európa igen messze van egymástól. A pekingi muzsikusok nagyon szorgalmas és törekvő emberek. Feltűnt, hogy a vonósoknak hihetetlen egységes a vonókezelésük és vannak a zenekarban európai vendégművészek. A koncerten elhangzott kínai ráadásszámok alatt tapasztaltam azt, hogy igazán értik és érzik a zenét, viszont Muszorgszkij műve, az Egy kiállítás képei véleményem szerint olyan volt számukra, mint egy idegen nyelv, amit beszélnek, de mégsem a sajátjuk.

- Hogyan került kapcsolatba a Pekingi Szimfonikus Zenekarral?

- Két évvel ezelőtt találkoztam először a zenekarral Kínában. Az iroda, amely a koncertjeimet szervezi, és egyébként tíz évig Maurice Andrét is menedzselte, szervezte a zenekarnak ezt az európai turnét, mely során a zenekar 18 különböző koncerthelyszínen lép fel. Megtiszteltetés számomra, hogy Budapesten együtt muzsikálhattam velük.

- Alexander Arutjunjan Asz-dúr trombitaversenyét adta elő, ami Richard Strauss-i hagyományokat követő, egybekomponált, szimfonikus költeményhez hasonló versenymű. Nem találkoztam még a zeneirodalomban egytételes concertóval. Hogyan került az Ön repertoárjába?

- A trombita hangjának sokszínűségét remekül mutatja be ez a versenymű. Ritkán adódik lehetőségem, hogy játszhassam, mivel Arutjunjan neve nem tartozik a közismert, népszerű zeneszerzők közé, egyik legjelentősebb alkotása tulajdonképpen ez a versenyműve. Szerintem nagyon jó zene, és nagy öröm számomra, hogy a budapesti közönség előtt előadhattuk ezt a ritkán hallható művet.

- Kanyarodjunk vissza pályája elejéhez. Hogyan került kapcsolatba a zenével?

- Édesanyám matematikatanár, ezért nem volt egyértelmű, hogy zenész leszek. Édesapám trombitatanár, ő kezdett el velem foglalkozni. Fiatal korom óta rendszeresen gyakoroltam, néha apai kontrollal, ami nagy segítség volt. Először nem akartam zenei pályára lépni, de jöttek az első sikerek. 1990-ben megnyertem az országos trombitaversenyt, 1996-ban, az első nemzetközi versenyemen, Genfben harmadik helyezést értem el. Ekkor döntöttem el igazán, hogy a trombita mellett maradok.

- Vannak olyan habitusú emberek, akik csak csapatban tudják elképzelni az életüket. Trombitások körében különösen ritka, hogy valaki a szólókarrier mellett dönt.

- Valóban így van, hiszen Maurice André volt az első, aki népszerűsítette a trombitát, mint szólóhangszert. Bebizonyította, hogy a trombita ugyanolyan népszerű szólóhangszer lehet, mint a hegedű, zongora vagy a cselló. Én nem készültem szólistának, igaz, zeneiskolásként is rendszeresen felléptem hangversenyeken. Ennek a tudatos nevelésnek része volt a pódiumi légkör megszokása. A Maurice André verseny megnyerése lökést adott a pályámnak. Új ismeretségek alakultak, egyre több szólókoncert felkérésem lett. Jól éreztem magam ebben a szerepben. Hívtak németországi zenekari próbajátékra is, de nem akartam magam lekötni 21 évesen. Jólesett utazni, a továbbtanulás gondolata is foglalkoztatott, függetlenül a versenyeredményektől. Eleinte öt-hat koncert-felkérésem volt egy évben, majd ez a szám addig növekedett, hogy jelenleg körülbelül évi 60 koncertem van. Itt meg is húztam a határt, mert szeretnék mindegyikre lelkiismeretesen felkészülni. Boldog vagyok, hogy jó zenészekkel, kiváló zenekarokkal muzsikálhatok.

- Mennyi gyakorlás szükséges ahhoz, hogy ezt a szintet tartani tudja?

- Diákként napi négy-öt órát gyakoroltam, mára ez lényegesen megváltozott. Amióta ilyen sokat koncertezem, többet gyakorlok fejben, és kevesebbet fizikálisan. A három óra az ideális számomra, de néha többet, és van, amikor kevesebbet gyakorolok. Leginkább a rendszerességet tartom fontosnak.

- Volt-e mélypont a pályafutása alatt, amikor úgy érezte, hogy elég volt, abba akarja hagyni?

- Igen, volt, sőt ez nem is tartott rövid ideig. Szerintem minden ember életében vannak nehéz időszakok, nem mindegy azonban, ki hogyan éli meg. Úgy próbáltam gondolkozni, hogy ezek akadályok, melyek leküzdéséhez előbb az okok feltárása szükséges. Éppen Karlsruhéban tanultam, ahol megismerkedtem egy jógatanárral, és azóta majdnem minden nap jógázom. A jóga nagyon sok fizikai erőt, pszichés és mentális energiát, nyugalmat ad számomra. Hat évvel a Maurice André verseny megnyerése után meghívást kaptam a verseny utáni szokásos gálakoncertre, ahol mint korábbi verseny-győztes léphettem fel. A hangverseny előtti nap igen kritikus volt számomra, semmi sem akart működni. Talán fúvástechnikailag sem volt valami rendben, és ez a sok fáradtsággal, stresszel összeadódhatott. Kihagytam az aznapi gyakorlást, és megfordult a fejemben, hogy lemondom a koncertet. Másnap azonban szerencsére jobban éreztem magam, a koncert rendben lezajlott, nagy sikerem volt. A következő időkben óriási energiával és motivációval gyakoroltam. Változtattam a gyakorlási metódusomon, a fúvástechnikámon, és azóta elmúltak a korábbi rapszodikus hullámzások. A Salzburgi Ünnepi Játékok idejére, néhány hónappal később – ahol a mai napig én vagyok az egyetlen trombitás szólista – már ismét csúcsformába lendültem.

- Talán túl korán jöttek a kiváló eredmények.

- Érdekes, hogy éppen a 20. születésnapomon vettem át Genfben a harmadik díjat. 21 évesen befejeződtek a nemzetközi versenyek, és már nem lebegett előttem olyan közvetlen cél, ami motivált volna. A versenyekre való felkészülés 200%-os energiát kívánt tőlem, soha nem fejlődtem annyit, mint a felkészülés alatt. Megnyertem a versenyeket, és hirtelen megszűnt a cél. Egész más tudattal kel fel az ember, ha van motivációja. Másképp végzi el az aznapi munkát, még akkor is, ha csak fél év múlva lesz koncertje vagy próbajátéka, de legalább van mire készülnie. Nekem akkor nem volt ilyen közvetlen cél, és talán ezért is csúszott ki a lábam alól a talaj. Amikor a szólókoncert-felkéréseim lassan beindultak, át kellett állnom egy másfajta életmódra: a rengeteg utazással a gyakorlásom időbeosztása is megváltozott. Megtanultam például, hogy a pihenés épp olyan fontos, mint a gyakorlás, és az egyensúlyra nagyon oda kell figyelni. Bárki, bármilyen munkát végez, fontos, hogy találjon magának olyan kikapcsolódást, amivel feltöltődhet.

- Németországban prof. Reinhold Friedrich mesteriskolájában tanult. Miért nem a rézfúvós képzéséről híres amerikai iskolát választotta?

- Reinhold Friedrich zsűritag volt a versenyeimen, ő mindig is érdekelt, mint muzsikus, és mint ember egyaránt. A versenygyőzelmeim után nem akartam hozzá fordulni, úgy gondoltam, előbb befejezem zeneakadémiai tanulmányaimat. A diplomám megszerzése után éreztem azt, hogy ezt az embert feltétlenül szeretném közelebbről megismerni, együtt dolgozni vele. Nagyon jó ember, és mint zenész is egészen kivételes egyéniség.

- Mai zeneszerzők szívesen írnak Önnek műveket, ezekben a darabokban előfordulnak hangszínváltások is. Ezekhez szokta cserélni a fúvókákat?

- Igen. Elég sok hangszerem van otthon, és valóban, néhány fúvóka egy-egy hangszer karakterét jobban ki tudja emelni. De alapvetően két fúvókán játszom, az egyiket nagy trombitákhoz, a másikat a piccolo-trombitához használom.

- Ahogyan a világhírű mesterhegedűket, a Guarnierit és a Stradivarit nehéz összehasonlítani, a Schagerl, a Scherzer és a Challenger trombitákat gondolom, szintén. Velenczei Tamás, a Berlini Filharmonikus Zenekar szólótrombitása Schagerl trombitán játszik. Ön miért a Challenger trombitát választotta?

- Szerintem a német rendszerű trombiták, mint például a Schagerl, zenekari játékra tökéletesen alkalmasak, de nincs igazán karakteres hangjuk. Rendkívül homogén hangzásúak, piano dinamikában tökéletesen passzolnak az együttesbe, ugyanakkor nagyon harsány, kerek fortét is lehet velük fújni. Ezzel szemben pisztonon karakteresebb a hang: rendkívül individuális, nagyon sok fajta hangszíne létezik, ami szerintem a német trombitákból egy kicsit hiányzik. Szólóirodalomra az amerikai rendszerű trombiták sokkal alkalmasabbak, igaz, ennek ellentmond, hogy a Scherzer-féle piccolóm német építésű. Úgy gondolom, mindenképp érdemes a hangszerek piacán körülnézni, de maga a játék már nem a márkán múlik…

- Zsűritagként vett részt Debrecenben, az országos rézfúvós főiskolai versenyen. Mi a tapasztalata a fiatal trombitás generációval kapcsolatban?

- Nagyon nagy iramban fejlődik a rézfúvós kultúra Magyarországon és világszerte egyaránt. A felnövekvő generáció technikailag egyre jobb és ügyesebb. Azonban a színpadon, az adott pillanatban – ami egy rendkívül éles szituáció – a legjobbat kihozni magunkból, és óriási idegi megterhelés, nos, ezt sokan nem tudják elviselni. Technikai tudásukkal lenyűgöztek, de talán többet kellene koncertre járniuk, zenét hallgatniuk, és talán több könyvet kellene elolvasniuk… Ők egy más generáció, az informatika, a számítógép köti le olykor idejük nagy részét.

- Ez vajon nem azért van, mert a kultúra leértékelődött, és nem látnak semmiféle jövőképet, amiért érdemes lenne ezeket a plusz energiákat befektetni?

- Azt vallom, hogy ha valamivel foglalkozik az ember, akkor abban 100%-ig benne kell lennie. A diák nyilván elgondolkozik azon, hogy az iskola elvégzése után hogyan tovább, de aki nagyon tudatosan készül valamire, az előbb-utóbb eléri a célját. Az a trombitás, aki nap mint nap szorgalmasan skálázik, figyel arra, hogyan lesz jobb a hangszertudása, hogyan fejlődhet zeneileg, és ebből szeretne megélni, az megtalálja a számítását idehaza vagy külföldön. Akik pedig csak az idejüket töltik a főiskolán, azoknak azt tanácsolnám, hogy még idejében keressenek valami más foglalkozást, mert középszerűen ebből a szakmából nem lehet megélni.
- Milyen meghívásai vannak az év hátralevő részében?

- Nyáron németországi fesztiválokon fogok fellépni, ősszel Puerto Ricóban, az ottani szimfonikus zenekarral lesz koncertem, itthon pedig október 26-án, az Osztrák Magyar Haydn Zenekarral közösen láthat és hallhat a közönség, Fischer Ádám vezényletével.