Aztán gyorsan utánanéztem: vidéki városokban már koncerteztek együtt, de Budapesten most debütáltak kamaraestjükkel. Ez magyarázza meglepődöttségem egyik részét, de a másikat még nem teljesen, hiszen azon gondolkoztam, hogy mi lehet a közös két ilyen különböző vérmérsékletű, életkorú és tegyük hozzá, igencsak erős egyéniségű művészben. Kisvártatva rájöttem a válaszra - és ebben természetesen maga a koncert erősített meg -, nevezetesen arra, hogy mindkettejüknek ugyanaz a célja: a zeneszerző, valamint a zene lehetőleg minél hitelesebb megszólaltatása. Az alázat Perényi Miklós és Bogányi Gergely számára mindenekelőtti, így október 30-án a két művész jóvoltából intelligens és érzelmekben gazdag kamarazenélést hallhattunk a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben.
Az intimitás volt játékuk egyik legmegkapóbb vonása, ami persze egy ekkora teremben némi kognitív disszonanciát is okozott. A 19. sorban már kellőképpen hiányzott a hang közelsége, a zene távolinak tűnt, és ha ezt nemcsak az idő síkján érezzük, hanem térben is, akusztikai probléma. Igazából ez volt a hangverseny legnagyobb hiányossága.
A műsor összeállításán már ránézésre érezni lehetett, hogy amolyan best of válogatás, ami Perényi esetében leginkább Kodály Szólószonátáját, Bogányinál pedig a Chopin-műveket jelentette. De ezzel nincs semmi baj, pláne, hogy kifejezetten olyan darabok kerültek terítékre, amelyeket túl gyakran nem hallhat a koncertlátogató közönség. Schumann Fantáziadarabjait (op. 73) az Adagio és Allegro (op. 70) követte, ami után Kodály Szólószonátája zárta a félidőt, majd Bogányi Gergely lépett a pódiumra szintén az intimitást hangsúlyozó, leginkább szalonokba szánt műfajokkal, Chopin két Noktürnjével (op. 37), és Asz-dúr keringőjével (op. 42), majd ismét Perényivel együtt a g-moll gordonka-zongora szonátával (op. 65). A szimmetrikus felépítés (duó-szóló-szóló-duó) csak az arányokban nem érvényesült (a szólórészekre vetítve: félórás Kodály Szonáta kontra három rövid Chopin-darab), de ennek a megfigyelésnek igazából önmagában nem is lenne kritikai vonatkozása, a teljes hangversenyre nézve viszont megemlítendő, mivel hosszúra nyúlt a koncert - a ráadások végére negyed tizenegy lett.
Az ismeretlenebbnek számító Schumann-művek csellószólamának áradó dallamosságát Bogányi szinte háttérbe vonultan kísérte, mintegy hangszőnyeget terítve Perényi ihletett játéka alá, ez különösen a Fantáziadarabok első és második tételét jellemezte. Ennek eredményeként időnként azt lehetett érezni, hogy egy picit jelentékenyebb is lehetne a zongora szerepe. Azonban rögtön az első hangtól kezdve hihetetlen atmoszférát teremtett a két művész, de talán az előzőekből is kifolyólag elsősorban Perényi, mindezt úgy, hogy az együttmuzsikálás végig homogén maradt. Az interpretáció egyszerre hatott mívesen kidolgozottnak és improvizatívnak. A zenei anyag az Adagio és Allegróban, főképp a darab első, lassú részében már jobban engedte a zongora dallamhangszerként való kibontakozását, amit néhány különösen érzékeny passzázs példázott a diszkantban. Az Allegro szakasz indulásának szenvedélyes, de nem szélsőséges megformálása szép kontrasztként szolgált.
Kodály Szólószonátája az évtizedek alatt összeforrt Perényi Miklós nevével. Joggal. A műsorfüzet a darab kapcsán Dalos Anna lemezrecenziójából idéz egy mondatot, amely kiválóan érzékelteti Perényi örökérvényű csellózásának talán mindenki számára szembeötlő lényegét: „Perényi Miklós csellójátékát hallgatva az a benyomásunk támad, mintha az adott műnek mindig az lenne az érvényes-hiteles alakja, ahogy ő megszólaltatja, mintha nem is lehetne másképp előadni". Perényi titka megfejthetetlen. Csak azt érezzük, hogy az örökkévalóságnak szól, hogy egyszerűen tökéletes, amit csinál - és az egyszerűen itt nem csak töltelékszó -, mert szívvel-lélekkel muzsikál, és ha ne adj Isten, időnként észre is lehet venni valamilyen nüansznyi intonációs zavart, technikai malőrt - amit ezen a koncerten történetesen nem tapasztaltam -, akkor is csupán az előadás emberi vonása kap hangsúlyt. A Szólószonáta előadását egyfajta időtlenség uralta, ráadásul a technikai szempontból is komoly igényeket támasztó darab egyszer sem hatott nehéznek Perényi tolmácsolásában.
A szünet után Bogányi Gergely Chopin-játékában számomra talán az volt igazán bámulatos, ami mindig is: érzékeny billentésének köszönhető hangszíne, valamint az a chopini rubato, amit ritkán lehet hallani, vagyis ami nem túlzó, de mégis érzékelhető, és különös ízt ad a muzsikának. Ez leginkább a két noktürnben érvényesült. A lehengerlően virtuóz Asz-dúr keringő improvizatív elemekben tobzódott, ami gyanúsan idegen hangokban is megnyilvánult időnként, de az a laza fölény, ami Bogányi zongorázását jellemezte, feledtetni tudta a kisebb bizonytalanságokat.
A hangverseny végén Chopin utolsó éveinek termése, a hallgatóságtól is komoly szellemi erőfeszítést igénylő, nagyszabású g-moll szonáta szólalt meg, amely egyaránt bővelkedik szenvedélyes és filozofikus fordulatokban, így a két művész nagyszerűen kiegészíthette, inspirálhatta egymást, olyasfajta szintézist teremtve, amelyben Bogányi heves, vehemens és Perényi higgadt, kontemplatív vérmérséklete is jól érvényesült. Ráadásként stílusosan két Chopin-átirat szólalt meg, az op. 25 no. 7-es cisz-moll etűd, valamint az op. 9 no. 2-es Esz-dúr noktürn, amelyekkel a komponista ismerősebb oldalához tértek vissza a művészek, látens, rezignált nyugalommá enyhítve a szonáta érzelmi viharát.
hírlevél
