Sokszor elmondta, hogy nem énekel olyan nyelven, amelyen nem beszél magas szinten. Egy 2016-os budapesti koncertjén mégis sokaknak okozott meglepetést azzal, hogy egy ráadást magyarul adott elő. Miért gondolta meg magát?

Van itt egy kis félreértés: ha csak egyetlen áriát vagy dalt kell énekelni, az nem ugyanaz, mint amikor egy egész estés opera-előadásban szerepelek. Olyankor nemcsak azt kell értenem, amit én énekelek, hanem azt is, amit a többiek, minden mögöttes jelentéssel és rejtett szándékkal együtt. Máskülönben nem tudok reagálni, partner lenni a nyelvet jól ismerő énekesek számára. Egy rövid darabban könnyű megjegyezni a szavak jelentését, énekeltem már brazil portugál nyelven vagy japánul is a helyi közönségnek.

Ilyenkor valóban ért minden egyes szót, japánul vagy éppen magyarul?

Japánul nagyjából 25-30 szót ismerek, tehát azt nem mondom, hogy magamtól mindent értek. De például az Akatombo című híres dal esetében egy japán anyanyelvű illetőtől kaptam segítséget, aki szóról szóra elmagyarázta, miről is szól. És hát a magyar sem túl egyszerűen megtanulható nyelv.

Pedig remek kiejtéssel énekelt, azt hiszem, sokunk nagy örömére.

De nagy kihívást jelentett, azt hiszem, feszegettem a határaimat. A döntésben az is szerepet játszott, hogy a koncert előtti este Bátor Tamással vacsoráztam, aki részt vett az est megszervezésében, és ő azt mondta: „Nem teheted meg, hogy egy Kálmán Imre-dalban, ami eredetileg a pesti nőkről szól, te a bécsi lányokról énekelsz! Ez valóságos sértés volna, minden magyar nőnek!” (nevet) Azt mondtam, rendben, és megtanultam magyarul. Meg is ragadt a fejemben (énekel): „Mondd meg, hogy imádom a pesti nőket, ha arra jársz…” – sajnos tovább nem tudom a szöveget (nevet).

Jonas Kaufmann (Fotó/Forrás: Gregor Hohenberg / Sony Music)

A mostani budapesti koncert után hamarosan Bécsben láthatja a közönség, ahol Otello szerepét fogja énekelni. Olvastam egy interjút, amiben arról beszélt, milyen fontos, hogy a közönség együtt tudjon érezni a figurával. Hogyan képes arra, hogy mindig találjon valamit egy karakterben – kövessen el az akár gyilkosságot vagy más szörnyűséget – amitől megérthetővé válik az alakja?

Nem könnyű, de mégis azt gondolom, feltétlenül szükséges. Ha azt mondom valakire: annyira rossz ember, hogy nem tudok vele azonosulni, és csak tettetem, hogy a bőrébe bújok, azt a nézők is megérzik – nem fog működni az előadás. Otello esetében viszonylag egyszerű a helyzet, mert a közönség is könnyen együttérez vele, annak ellenére, hogy megöli a feleségét.

Ebben azonban a Jagót megformáló énekesnek is nagy szerepe van, hiszen ha a homlokára van írva a gonoszság, Otello ostobának tűnik, amiért nem veszi észre, hogy nem bízhat benne. Éppen ezért mindig igyekszem kiváló Jagókkal együtt fellépni. A világ legelbűvölőbb embereként kell megjelennie: jóképű, szimpatikus legyen, csak a Credóban veheti le az álarcát. Így a közönségnek is izgalmasabb a történet, mert hirtelen azt mondják: „Úristen, ez tényleg ugyanaz az ember?” Ettől még természetesen nem lesz könnyű azonosulni Otellóval, fel kell építeni az alakját, összegyűjteni a motivációit. Mindannyian tudjuk, hogy az emberek szoktak szörnyű dolgokat tenni, mert azt tartják helyesnek, vagy mert úgy gondolják, ez a kötelességük. Képesek igazolni maguknak a tetteiket, és erre kell rátalálnia az előadónak is. Azt szoktam mondani: ugyan nem hiszem, hogy bennem is rejlik egy gyilkos, de valamilyen módon meg kell értenem, miért öli meg Otello Desdemonát, vagy Don José Carment. El kell képzelni azt a fajta kétségbeesést, amikor megszűnnek a gátak, és az ember többé nem képes racionálisan gondolkodni. Don José esetében az a kiindulópont, hogy bár felépítette az életét, a katonai karrierjét, a nőkkel szemben teljesen tapasztalatlan. Ezért esik bele Carmen csapdájába.

mert egyáltalán nem tudtam kontrollálni az érzést. Ezzel szemben Otellónál a becsület a fő kérdés. Most épp Egyiptomban vagyok egy koncert miatt (a piramisokhoz tervezett operagálát időközben biztonsági okokból törölték – a szerk.), korábban itt is szokás volt a becsületgyilkosság – sajnos néha még ma is előfordul ez a kegyetlen és abszolút elítélhető szokás. Otello is azt hiszi, hogy az embernek joga van megölnie a hűtlen feleségét. Ő ráadásul kívülálló a társadalomban, a bőrszíne és a származása miatt, és úgy véli, a pozíció, amelyet a katonai sikereivel felépített magának, egy pillanat alatt összeomolhat, ha kiderül, hogy a felesége megcsalta – hacsak nem állítja helyre a becsületét. Hidegvérrel követi el a gyilkosságot, csak utána jön a nagy összeomlása. Számomra az a legnehezebb a karakterben, hogyan lépjek ki belőle az előadás után. Amikor az áldozatot játszom, mint például a Toscában, sokkal könnyebb, lemegy a függöny, az ember felpattan, beszélget a kollégákkal, és várja a hívást, hogy meghajolhasson. Otello egészen más, eltart egy ideig, amíg képes leszek utána újra mosolyogni és normálisan viselkedni. Valahogy beszippantja az embert – a történet mellett a rendkívül erős zene is.

Jonas Kaufmann (Fotó/Forrás: Gregor Hohenberg / Sony Music)

A repertoárján egy harmadik féltékeny férfi is szerepel, Canio, akinek az áriáját a közelgő budapesti koncerten is énekli majd.

Igen… ő egy egészen más eset, egy betegesen féltékeny alak. Talán a legkorlátoltabb a szereplők közül, akikről beszélgettünk.

Miközben Otello vagy Don José esetében nem így látom. Az eredmény viszont ugyanaz, illetve annyiban talán mégsem, hogy Nedda valóban másba szerelmes, míg Desdemona teljesen ártatlan.

Jól érzem, hogy Canio alakjához nehezebb közel kerülnie?

Talán igen, ha más karakterekhez viszonyítom. Fel kell építeni egy háttértörténetet: lehet, hogy szörnyű dolgok történtek vele gyerekkorában, sokan elárulták, ezért nagyon érzékennyé vált az ilyesmi iránt. Kompenzál, a belső bizonytalanságát ellensúlyozza az erőszakos természetével. Nem tudom, így van-e, de ilyesmiken töprengek, hogy legalább valamennyire azonosulni tudjak vele.

Nemcsak az említett, bűnbe eső karaktereket, de a hősöket is igen sebezhető, emberi figuraként szokta megjeleníteni. Mit gondol, megváltoztak a közönség elvárásai, és jobban szeret magához hasonló embereket látni a színpadon?

Igen, határozottan ez a véleményem. Ha az előadó azt szeretné, hogy a közönség együttérezzen vele, osztozzon az érzelmeiben, akkor meg kell mutatnia, ő is ember. Hogy a hősiesség, a dicsőség páncélzata mögött egy sebezhető lény rejtőzik. Ha megnézzük a mai filmek, rajzfilmek főszereplőit, mindannyiuknak van emberi oldala is. Lehet ez egy nő az életükben, vagy az édesanyjuk, egy rejtély a múltban, de mindig van valami a háttérben, a Superman-jelmez mögött (nevet). Ugyanígy az operában, legyen szó Lohengrinről vagy Siegmundról, ha nemcsak a hősi oldaluk látható a színpadon, ők is sokkal érdekesebbé válnak a közönség számára.

Fejléckép: Jonas Kaufmann a legújabb, filmzenei lemezéhez készített fotósorozaton (fotó/forrás: Gregor Hohenberg / Sony Music)