A ma nyolcvanéves Ligeti Györgynek megadatott ez a hosszú pálya. Született Erdélyben, Dicsőszentmártonban, iskoláit Kolozsvárott végezte, majd a háború átvészelése után Budapesten fejezte be, a Zeneakadémián. 1956-ban kimenekült, előbb Bécsbe, aztán Kölnbe, ahol részt vett a nyugatnémet rádió elektronikus zenei stúdiójának munkálataiban. Az ötvenes évek végén fejezte be Apparitions című zenekari művét, amelynek 1960-as bemutatója alapozta meg világhírét. A szakmai világhírt csak lassan követte a tényleges ismertség. Adott neki egy lökést Kubrick filmje, a 2001 Űrodüsszeia, ahol ugyan kérés nélkül, de Ligeti zenéjét használták, és ha a közönség nem tudja, hogy mi az, amit hallgat, akkor jobban tetszik neki. Ligeti pedig dolgozott, egymást követték a rejtélyes című művek, Atmospheres, Volumina, Adventures és Nouvelles aventures, Ramifications. A nagy áttörés mégis a Le grand macabre című operájának stockholmi bemutatója volt 1978-ban. Azóta Ligeti kulcsfigura, megkerülhetetlen alakja a kortárs zenének, új bemutatói szenzációt jelentenek, és nevétől nem ürülnek ki a koncerttermek. Közben észrevehető egy különös párhuzam: miközben a közönség egyre jobban szereti Ligetit, Ligeti is egyre jobban szereti a közönséget. Hiába bonyolódtak a művei, minden technikai finomság és összetettség ellenére meghallgatásuk egyre több természetes, érzéki örömöt okoz. Az 1992-ben befejezett Hegedűverseny a szó nagyon köznapi értelmében is szép zene. De nehogy azt higgye valaki, hogy Ligeti megtért vagy éppen eladta lelkét az ördögnek. Egyszerűen csak járja az útját. Könnyű neki, hiszen voltaképpen mindig jó zeneszerző volt. Az 1953-ban fúvósötösre írt Hat bagatellje éppúgy vállalható zene, mint a legutóbbi darabok.
A kérdés ilyenkor már csak az, hogy vajon játszanak-e eleget tőle. És erre kicsit nehéz válaszolni. Mert mielőtt csípőből azt felelnénk, hogy nem, túlságosan keveset halljuk, túl kellene tenni magunkat a Tavaszi Fesztivál zárókoncertjén elhangzott Lontano című darabon, ahol Vladimír Ashkenazy kötelező penzumként jól megkínozta mind a zenekart, mind a közönséget. Így tényleg nincs semmi értelme az egésznek. Csak azt nem lehet tudni, mi történt: Ligeti ilyen jól ellenáll a hivatalosságnak, vagy máris hivatalossággá vált, attól volt kibírhatatlan. Mert Ligetit persze mindenki elismeri, hogy a huszadik század második felének egyik legnagyobb (magyar) zeneszerzője, de más dolog elismerni valakit, és dübörögni műveit hallva a koncerteken, és nagyon más hazamenni, és élményre kiéhezetten föltenni a lemezjátszóra a San Francisco Polyphonyt. Ehhez az utóbbihoz még a nyolcvan év is kevés. Úgyhogy tessék folytatni.
hírlevél
