Nagy családban nőtt fel, ahol mindenki zenélt. Hogyan emlékszik ezekre a közös schubertiádákra?
Kilencen voltunk testvérek, én vagyok a kilencedik. Csodálatos szüleim voltak, képzelje el, több mint hatvan évig éltek házasságban. Hosszú életük volt. Édesapám orgonált, szép énekhangja volt, édesanyámnak úgyszintén. Nagyon sokat zenéltünk a testvéreimmel, négykezeseztünk, hatkezeseztünk a zongoránál, kórust alakítottunk, házi hangversenyt adtunk. Előadtuk a Misererét a Trubadúrból, persze Manricónak szopránhangja volt. Akkor még nem nagyon voltak lemezek, amiket hallgatni lehetett volna, úgy tudtuk megismerni a zenét, ha eljátszottuk. Sopronban nőttem fel, ahol tizenhat évesen már nem volt kitől tanulni. Így kerültem a győri konziba.
Mindig megvolt Önben az érdeklődés a zeneelmélet iránt?
Mindig. A nemrégiben elhunyt Szabó Miklós csodálatos tanárom volt Győrött. Alakított egy jó képességű csoportot. Minden hangnemben játszottunk Bach-fúgákat, ilyesféle gyakorlatokat végeztünk. Ő javasolta, hogy menjek zenetudományi szakra a Zeneakadémiára. Ez a hatvanas évek közepén volt, olyan nagyságok tanítottak, mint Szabolcsi Bence, Bartha Dénes, Bárdos Lajos.
Aki csak arról a korról és miliőről beszél, mindig megemlíti, hogy micsoda nyüzsgő élet volt a Zeneakadémián.
A hetvenes években Kocsis Zoli volt a motorja mindennek. Minden körülötte forgott a Liszt Ferenc téren.
Ott ült a földszinten, a pulton, nagy sereg vette körül, röhögések meg eszmecserék voltak. Akkoriban nyugodtan benn lehetett maradni az épületben éjfélig is. Ránki Dezső, Lantos István, Schiff András, Jandó Jenő, nagy generáció volt! És micsoda légkör! Végigjátszották partitúrából az egész zeneirodalmat, minden érdekelte őket. És micsoda tanárok voltak! Nem mintha ma nem lennének jó tanárok, de az mégis más volt. És minden áldott este koncertet hallgattunk a Zeneakadémián, vagy az Operában voltunk. Majd’ leszakadt a második emelet, és közelharcot kellett vívni az ülőhelyekért. Öt év alatt aztán csak megismeri az ember a zeneirodalmat.
És kiket hallott?
Richtertől Brittenig, Christa Ludwigtól Henryk Szeryngig a legnagyobbakat. De akkor is ott voltunk, ha nem világsztár volt a pódiumon. Ma a hallgatók alig járnak koncertre. Még nem tudtam kideríteni, miért. Nem érnek rá? Lusták? Mi az oka? Pedig ötven éve tanítok. Képzelje el!
Ehhez szívből gratulálok.
És még nem unom.
Mi a titka, hogy az ember ne unja meg a munkáját?
Borzalmasan kíváncsi vagyok. Alig várom, hogy megosszam, amit találok. Most kezdődik a tanév, tegnap átnéztem a legújabb nemzetközi folyóiratokat. Fontos, hogy az ember lépést tartson. Állandóan új hullámok és új szemléletek vannak a zenetudományban és az előadóművészetben, nem gyökerezhetek le annál, amit Bárdosnál ötven éve tanultam.
Igyekszem megkímélni magam a „bezzeg az én időmben”-szemlélettől is, pedig volna rá okom!
Ma már nincsenek Callasok meg Richterek – bár Jonas Kaufmannt imádom, csodálatos muzsikus! A mai világ nem a művészeteknek kedvez, hanem a matematikának, az informatikának. A tudományos életben kevesebb a megbecsültsége a humán tudományoknak.
Pedig lassan kiderül, hogy az egzakt tudományok felmagasztalása eszetlen fejlődéshez vezet a világban.
Én csak a zenetudományról tudok nyilatkozni. A legújabb interpretációelemzéseket például komputer segítségével végzik. Diagramokon mutatják be, milyen lassításokat csinált Cortot és a többiek.
Komlós Katalin (Fotó/Forrás: Fazekas István / Zeneakadémia)
Ez nem meghasonlás? Hiszen a zenének nem biztos, hogy ez a lényege.
Nézze, én nem mondom, hogy ez teljesen marhaság. Most ez a paradigma. A szellemtudományokat is az egzakt tudományokhoz akarják közelíteni. Persze én sem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy illetlenség egzakt módon megmérni azt, ami nem a számokhoz tartozna, hanem a varázslathoz, a lélekhez. Indiszkrét dolog. A szívem mélyén én sem kedvelem, hogy az érzelmeket komputerrel méricskélik, de hátha kiderül belőle valami. Na, az persze nem, hogy mitől volt Richter a Richter.
Mit gondol, mi az, amit tanárként el lehet várni egy diáktól, és mi az, amit nem?
Azt el lehet várni, hogy járjon koncertre, érdekelje a zene, olvasson, amit tud, legyen véleménye. Azt nem lehet elvárni, hogy úgy lásson dolgokat, mint én hetvenöt évesen. Amikor annyi idős voltam, mint ők, én is csak néztem, nem tudtam, mi az a Parsifal. Azt is becsülöm, ha valamire azt mondják, hogy tanárnő, ez túl nehéz, hiába próbálkozunk vele. De én is tanulok tőlük. Nagyon fontos, hogy tudjam, egy mai huszonéves hogyan gondolkodik, különben elmegyünk egymás mellett.
Milyen visszajelzést kap a munkájáról? Minek örül a legjobban?
Azt, hogy szeretnek. Szerintem az ember csak attól tud tanulni, akit szeret. Rengeteg embert tanítottam, a mostani neves magyar zenészek közül is sokat. És ők azzal jönnek hozzám, hogy jaj, tanárnő, mennyire szeretett minket! Bennem fel sem merül, hogy abbahagyjam a tanítást. Professor emeritus vagyok, már nyugdíjas, ez azt jelenti, hogy életfogytiglan taníthatok.
Ön mire figyel egy koncerten?
Ezt nehéz megfogalmazni. Arra, akiben valami varázs van. Nagyon jól zongorázni, hegedülni sokan tudnak, sokkal többen, mint ötven évvel ezelőtt. Itt is fejlődik a technika, talán túlzottan is. Túl nagy jelentőséget tulajdonítanak neki. Fischer Annie sokat ütött mellé, de nem számított, az ember elvarázsolódott. Legyen az előadónak személyisége. Ma jó dolgunk van, mert rengeteg jó fiatal zongorista van húsz-harminc között, mindegyik más.
És szabad kérdezni, ki a kedvence?
Nem! (nevet)
Máshogy hallja a zenét az, akinek abszolút hallása van?
Az én abszolút hallásom már régen odaveszett, mert a historikus gyakorlatnak megfelelően máshogy hangolták a korhű hangszereket. Amikor elkezdtem fortepianózni, fél hanggal lejjebb volt minden, nem 440 Hz-en, hanem lejjebb rezgett az A hang.
Szóval az abszolút hallásom elmúlt, sajnos. De hát semmi sem abszolút. Semmi. Én ezt szűrtem le a dologból.
A fortepianót a 18. század elejétől kezdve fokozatosan közeledett a modern zongora felé. Önnek mi tetszett mégis ebben a régi hangszerben?
Amikor meghallottam, az jutott eszembe, hogy nahát ez az a hangszer, amire Haydn és Mozart a műveit írta. Hogy ez az. Azt szokta mondani Malcolm Bilson, hogy ha az öt oktávos fortepianón játszom el a Holdfény-szonáta gyors tételét, kiesnek a lábai. Ez megvilágítja Beethoven forradalmiságát, és mindig lehetetlent akarását.
Milyen lemezbe vagy zeneműbe van most beleszerelmesedve?
Dvorák VIII. szimfóniájának harmadik tételébe Nikolaus Harnoncourt-ral és a Concertgebouw-val. Majdnem minden nap meghallgatom. Nincs még egy ilyen előadása, mint ez, persze én Harnoncourt-rajongó vagyok. Ez az, a későmonarchia hangja, kicsit benne van már Mahler is. Ez nem egyszerű bécsi keringő.
(Fotó: Fazekas István / Zeneakadémia)
hírlevél
