A hang mibenlétét, kezdetét és végét állította középpontba az Átlátszó Hang Újzenei Fesztivál által szervezett eseménysorozat, amely Vidovszky László ‘70-es évekbeli munkásságából válogatott darabokat. Két koncert, egy maratoni filmvetítés, valamint a hozzájuk kapcsolódó ismertetők és beszélgetések gondoskodtak róla, hogy a közönség ne csupán a zeneszerző önmagukban is elgondolkodtató műveivel ismerkedjen meg, de a darabok filozófiai kérdésfeltevéseihez is hozzáférjen.
Elsőként januárban, online közvetítésben hangzott el a Schroeder halála című 1975-ös kompozíció, mely a Snoopy-képregények muzsikus szereplőjéről kapta a címét. Ez a különleges darab a zenétől a csend felé tart,
miközben a zongorista folyamatosan ugyanazokat a skálákat játssza, három további művész módosítja, majd elnémítja a zongora hangjait.
Így a lejátszott futamok folyamatosan változnak, azután egyre több hang hallgat el bennük, végül pedig csupán a csend marad. A különleges előadás közvetítése visszanézhető:
A második koncertre – szerencsére már élőben – októberben került sor, az első részben Fazekas Gergely rövid bevezetője után Vidovszky László Autokoncert című darabja hangzott el. Ez a látszólag előadók nélkül megszólaló zenemű sokkal izgalmasabb, mint amilyennek egy rövid leírás alapján gondolhatnánk, a koncepció lényege ugyanis az, hogy különböző tárgyak távolról irányítva egyszer csak lezuhannak, és valamilyen hangot adnak. Mikor felment a függöny, a közönség megláthatta a felfüggesztett ütőhangszereket, a dobot a fölötte lógó ütővel, a szélharangot, a cintányért és így tovább.
Ekkor kezdődött az igazi csend, mindenki azt várta, mi fog történni, mi szólal meg először. Különös volt a véletlenszerűség szerepe a zenében, hiszen a megmozduló tárgyak a fizika törvényszerűségei szerint valószínűleg nem tudnak két alkalommal teljesen azonosan viselkedni:
a belengő ütő mikor, hányszor, hogyan ér hozzá a hangszerekhez, az összeütődő rudak hányszor koppannak egymáshoz. A darabban egy zenélő doboz is megszólalt, ami ráirányította a figyelmet az egész folyamat embernélküliségére, a jelen előadáson ugyan távolról irányították az eseményeket, ám mindez nyilvánvalóan előre beprogramozva is történhetne, akkor pedig végképp közvetlen emberi behatás nélkül szólalna meg a zenemű. Miután a hangszerek többször egymáshoz ütődve csengtek-bongtak, végül betöltötték funkciójukat, minden a földre hullott, és egy utolsó hang után újra teljes lett a csend.
Vidovszky László: Autokoncert (Fotó/Forrás: Mohai Balázs / Átlátszó Hang Újzenei Fesztivál)
A rövid, de figyelemre méltó zenemű után Dargay Marcell előadása következett, aki a Nárcisz és Echo című opera és Bódy Gábor háromrészes Psyché-filmjének szintén Vidovszky László szerezte zenéje közötti kapcsolatról beszélt. A komponista-előadó, miközben bejátszott néhány részletet a film jellemző zenei motívumaiból, elmesélte, hogy az opera első kilenc jelenete a film betétjeként készült el, a történet szerint Ungvárnémeti Tóth László eladja Nárcisz című verses tragédiáját, amiből aztán egy szórakoztató zenei darab készül német nyelven, a szerző legnagyobb megdöbbenésére. Később Vidovszky elkészítette az opera teljes, huszonegy rövid jelenetből álló változatát.
Ahogyan a film is nagyjából száz év muzsikáját vonultatja fel a 19. század elejétől a 20. századig, az opera zenei anyaga is a kora romantikától a verbunkoson és a mahleri késő romantikán át a modernitásig terjed.
Dargay Marcell kivetített egy táblázatot az opera jeleneteiről, amelyben a hangnemek és a metrumok is szerepeltek, és felhívta a figyelmet, hogy míg az első részben Nárciszhoz páros ütemezés kapcsolódik, a női szereplőkhöz pedig páratlan, a második részben, miután Echo visszautasított szerelme miatt az istenek átka hatni kezd a fiatalemberen, ez a tendencia megfordul. Ezenkívül zongorán is megmutatta Nárcisz jellegzetes motívumát – egy négy hangból álló formát – és végigvezette az operán, hogyan tér vissza újra meg újra, emlékként vagy visszhangként.
Vidovszky László: Nárcisz és Echo (Fotó/Forrás: Mohai Balázs / Átlátszó Hang Újzenei Fesztivál)
A második részben színre került maga az opera is, egy némiképp elidegenítő hatású táncjáték formájában, Nagy Péter István rendezésében. Az előadásban az UMZE művészei működtek közre, Hollókői Huba vezényletével. Az énekesek – Szakács Ildikó, Kun Ágnes Anna, Ódor Botond és Hámori Szabolcs – a színpad két oldalán álltak, a nimfák kórusa a zenekarban foglalt helyet, közben pedig a Színház- és Filmművészeti Egyetem II. éves prózai színművész osztályának tagjai egyfajta vizuális kommentárt szolgáltattak.
A színpadi szereplők legfeljebb rövid ideig feleltek meg az opera karaktereinek, illetve olyan motivikus kapcsolódásokkal reflektáltak a cselekményre, mint például a (víz)tükör –
egy akvárium volt az, aminek vizén keresztül néztek bele a színészhallgatók a kamerába, arcuk közben megjelent a hátsó falra vetítve. Az igen elvont színrevitel ugyanazt a távolságtartást tükrözte, amit a bevezetőben Dargay Marcell a zenei megközelítésmód egyik legfontosabb sajátosságaként hangsúlyozott.
Nárcisz meghal, a gyászkórus pedig csupán dadogva tudja megfogalmazni a tanulságokat. Vajon mire képes az emberi hang, kifejezhetjük-e magunkat általa? – kérdezhetjük. És ha meg is szólal a hang, lesz, aki meghallja?
Fejléckép: Vidovszky László: Nárcisz és Echo (fotó: Mohai Balázs / Átlátszó Hang Újzenei Fesztivál)
hírlevél
