„Tizenhat éves korom óta, mintegy isteni szikra hatására tudtam és éreztem, hogy énekes szeretnék lenni, mert így vagyok képes tökéletesen kifejezni a bennem rejlő erős és mély érzelmeket” – nyilatkozta egy interjúban Pasztircsák Polina. Meseszerűen hangzik, ugye? És valóban,
az ünnepelt szopránénekesnő egész pályáját körüllengi ez a meseszerűség, hiszen nem kisebb nagyság egyengethette pályáját, mint Mirella Freni,
a 2008-as genfi énekverseny első díja pedig egy csapásra beindította nemzetközi karrierjét is: tehetségére, különleges hangjára felfigyeltek az impresszáriók, karmesterek és operaigazgatók, sikere azóta is töretlen. Ma már külföldön gyakrabban találkozunk vele, mint itthon, de szerencsére a budapesti közönség is évről évre hallhatja őt operákban, dalokban, oratóriumokban és más produkciókban.
Pasztircsák Polina vallja, hogy az énekesi pályán fontos a lelki stabilitás, de attól még az énekes is ember, magas fokú érzékenységgel, érzelmekkel tele, így a profizmus szó is távol áll tőle:
Ha az ember csak profi énekesként van jelen, és nem lüktető, hús-vér valójában, örömeivel, bánataival, szorongásaival és ujjongásaival, akkor a produkció nem tud érvényes lenni.
Pont az emberség kezd kihalni a profizmusból” – emberségből pedig az énekesnő produkcióiban nincs hiány, és talán ez kapcsolja őt össze a január 31-i hangverseny zeneszerző-főszereplőjével, Benjamin Brittennel, akiről a legendás orosz pianista, Szvjatoszlav Richter úgy vélekedett, hogy műveiben „a gondolkodás képessége mindig emberi érzéssel párosul – ő az úgynevezett »emberi« zene képviselője”. Richter – aki történetesen először Budapesten hallott Britten-művet, a Peter Grimest – azonnal lelkes csodálója lett az angol komponistának, és ezzel sokan mások is így voltak. Ennek ellenére ma már ritkán találkozhatunk a darabjaival. Rimbaud prózaverseire készült korai dalciklusa, a Les Illuminations (mellyel Villanások és Színvázlatok fordításban is találkozhatunk) hamar népszerű lett, és
bár ma tenorénekes is előadhatja, Britten biográfusa, David Matthews szerint „sokkal érzékibb” szoprán hangon, amelyre eleve fogant.
A zeneszerző még korábban komponált, tanára zenéje által inspirált variációsorozata, a Változatok egy Frank Bridge-témára pedig az a darab volt, amely meghozta számára a világhírt. „Szeretettel és csodálattal tisztelegve” ajánlotta művét mesterének, Bridge-nek, és a világ ma legtöbbet játszott élő zeneszerzőjét. Az észt Arvo Pärtet is az „érzékenység és az áttetszőség” késztette csodálatra Britten művei iránt: 1976-os Cantus in memoriam Benjamin Britten című kompozíciója máig egyik legkedveltebb darabja lett. Brittennek pedig – akárcsak sokaknak – Mozart volt egyik legkedvesebb szerzője, akinek ugyan nem lesz kerek évfordulója, de januárban született, és ujjongó, örvendő – valamint igencsak fülbemászó – Exsultate, jubilate-motettája is januárban keletkezett, talán mondhatjuk azt, hogy egy szebb és jobb jövő, vagy legalábbis új esztendő reményében.
A Budapesti Vonósok koncertje
január 31. 19:30, Zeneakadémia
Arvo Pärt: Cantus in memoriam Benjamin Britten
B. Britten: Les Illuminations op. 18
W. A: Mozart: Exultate jubilate – motetta K. 165
B. Britten: Változatok egy Frank Bridge-témára op. 10
Közreműködik: Pasztircsák Polina (szoprán)
A koncertről további információ és jegyvásárlási lehetőség itt érhető el.
Fejléckép: Pasztircsák Polina (fotó/forrás: Giancarlo Pradelli / Budapesti Vonósok)
hírlevél
