Osztrosits Éva (Fotó/Forrás: Kondella Misi)

Hogyan kerültél kapcsolatba Veress Sándor zenéjével, és mi fogott meg benne?

Legelőször a Lockenhausi Kamarazenei Fesztiválon hallottam a vonóstrióját, amiben az egyik kedvenc hegedűsöm, Vilde Frang játszott, Nicolas Altstaedttel és James Bayddal.

Aztán amikor a doktori képzésre jelentkeztem, témát kerestem hozzá, és eszembe jutott, milyen izgalmas lenne Veress-sel foglalkozni, hiszen alig ismerem. Végül a Vonósnégyesversenyét választottam témaként, és azóta jobban megismertem a többi művét is. Aztán pályáztam a Magyar Művészeti Akadémia hároméves ösztöndíjára, és összeállítottam egy programot Veress kamaraműveiből, az összes olyan kompozíciójából, amelyben hegedű és brácsa szerepel: szólószonátán, duókon, triókon át a kvartettig bezárólag. A műveket hasonló apparátusra írt Bartók-darabokkal párosítottam, ebből állítottam össze egy három évre szóló koncertprogramot, amivel elnyertem az ösztöndíjat. A sorozat a következő alkalma a BMC-ben lesz, december 19-én, most a vonósnégyeseken van a sor. Veress 1. vonósnégyese, valamint brácsára és bőgőre írt Mementója hangzik el, és melléjük helyeztem Bartók 5. vonósnégyesét.

és ezekből egy teljesen egyedi zenei nyelvet hozott létre.

Az apparátus mellett más szempont is szerepet játszott a Bartók-művek kiválasztásában?

Az egyik célom a saját repertoárom bővítése volt, és Bartók műveit játszani mindenkinek nagy vágya, nekem is. A mostani koncerten van még egy kapcsolat a két vonósnégyes között: mindkettő 1935-ben íródott. De míg Bartóknak ez egy érett kori kamarakompozíciója, addig Veressnek ez a mű hozta meg az első európai sikerét.

A vonósnégyesek már az eddigi pályádon is fontos szerepet játszottak. Miért fontos neked ez a műfaj, illetve formáció?

A Zeneakadémián Kokas Katalin volt a hegedűtanárom, és többek között Kelemen Barnabás a kamaratanárom, az ő hatásukra ismerkedtem meg alaposabban a vonósnégyes műfajával. Aztán még a zeneakadémiai éveim alatt, brácsásként csatlakozhattam a Kruppa Quartethez, ott mélyedtem el a gyakorlatban a vonósnégyesjátékban, később pedig második hegedűs lettem. Nagyon izgalmasnak tartom, hogyan tud négy ember harmonikusan együttműködni, ez emberi és szakmai kihívás is. A repertoár pedig elképesztő, annyira komplex érzelmek és mélységek jelennek meg a darabokban. Ezeket jó érzés együtt, csapatban felfedezni, közösen gondolkodni.

Mindez néha lemondásokkal, máskor meg rengeteg örömmel jár. Néha hátra kell lépni, megérteni, hogy a másik miért gondolkodik máshogy. És a próbafolyamat alatt átélt érzéseket tudni kell közvetíteni a közönség felé. Én kis csapatban amúgy is jobban szeretek dolgozni, mint nagy együttesben, szeretem, ha van beleszólásom a dolgok menetébe.

Érdekes, hogy a zenetörténet során a kamaraformációk közül épp a vonósnégyes tett szert ekkora jelentőségre. Milyen zenei és emberi okai lehetnek ennek?
Annyira arányosan tud megszólalni a két hegedű, egy brácsa és egy cselló együttese, hogy a kis számú játékos ellenére is egészen kompakt hangzást tudnak létrehozni. Emberi szempontból is kiegyensúlyozott helyzet, amikor négy játékos zenél együtt, ha csak hárman vannak, egy könnyen kiszorulhat.

Nem olyanok vagyunk, mint a régi nagy kvartettek, ahol a legendák szerint öldökölték egymást a tagok. (Nevet.)

Korossy Quartet (Fotó/Forrás: Felvégi Andrea)

A Korossy Quartet teljesen demokratikusan működik?

Szerintem igen. Mind a négyen más típusú személyiséggel rendelkezünk, így elkülönülnek a szerepek. Én például sok szervezési feladatot végzek, sokszor én kommunikálok a szervezőkkel, és a Facebook-oldalunkat is kezelem. Sokakban az él, hogy egy vonósnégyesben minden úgy van, ahogy az első hegedűs mondja, és fontos is, hogy szilárd jellem legyen, aki kész koncepcióval rendelkezik. De én azt is élvezem, hogy nálunk Korossy-Khayll Csongor nem ragaszkodik hozzá, hogy mindent egy személyben tartson kézben.

Nemrég új brácsásunk lett, Kurgyis András, ő például nagyon alkalmazkodó típus, rugalmasan igazodik hozzánk. Devich Gergely pedig az a fajta ember, aki nagy elméletbeli tudással rendelkezik, és gyorsan átlát bizonyos struktúrákat, mechanizmusokat. Ezért például nagyon jó rá támaszkodni bizonyos kérdésekben. Igazából mindenféle személyiségnek lehetnek előnyei és hátrányai, a lényeg, hogy mennyire tudunk együtt dolgozni.

Mennyire szeretsz szólistaként a reflektorfényben állni?

Inkább csapatjátékosként, kamarazenészként gondolok magamra, de örülök, ha felkérnek szólózni. Múltkor Veress Sándor Hegedűversenyét játszhattam, most pedig a Magyar Zene Házában fogok egy Mozart-rondót, a Magyar Rádió Zenei Együtteseivel, Dobszay Péter vezényletével. Keresem ezeket az alkalmakat is, de a vonósnégyesezés egy életforma, sok energiát igényel, szinte minden nap próbálunk. Mellette pedig az UMZE-ban is szoktam játszani, ami viszont egy nagyobb együttes. Azt szeretem benne különösen, hogy mindenkinek egyéni szerepe van. Az ilyen helyzetekben érzem igazán jól magam. Kiváló zenészekkel dolgozhatok együtt, és kortárs zenét játszunk, ami fontos nekem.

Hogyan alakult ki az érdeklődésed a kortárs zene iránt?

Sok zeneszerző barátom van. Tornyai Péterrel például sokat beszélgettem az alkotói folyamatokról. Gyakran járok a koncertjeikre is, mert izgalmasnak találom annak a váratlanságát, hogy nem tudom előre, mit fogok hallani. Ez a szituáció másféle gondolkodásra serkenti az embert, másféle impulzusokat ad, mint amikor ismert darabokat hallgatunk.

És egyébként is nagyon erősen hiszek a visszajelzésekben, hogy egymásra hatással vagyunk. Nagyon izgalmas azt a fajta nyitottságot figyelni, ahogy ők a világot annyira sokféleképpen figyelik, élik: Sándor László, Dargay Marcell, és még sorolhatnám a többi szerzőt. Én magam is törekszem arra, hogy nyitott legyek sokféle gondolat befogadására és megértésére. Rengeteget formáltak rajtam a kortárs koncertek, amelyek a régebbi darabok előadására is jó hatással vannak.

Miért?

Például rájössz, hogyan áll össze egy struktúra, milyen eszközökkel fejez ki valamit a zeneszerző, aztán előveszel egy Beethoven darabot, és észreveszed, hogy ott is ugyanaz történik, csak más stílusban. Izgalmas, ahogy a szerzők dolgoznak, sokáig látszólag semmi nem történik, aztán megszületik a fejükben a darab váza. Sokakban él egy romantikus elképzelés az ihletről, miközben a komponálás sokkal bonyolultabb folyamat. Kicsit olyan, mint egy matematikapélda, persze jó értelemben: precízen össze kell kapcsolni a hangokat.

A Korossy Quartetben eddig brácsáztál, most pedig a második hegedűs leszel, és a decemberi Veress Sándor-koncerten is mindkét hangszeren játszol. Ez azért nem minden hegedűművészre jellemző.

Már a konziban elkezdtem brácsázni, mert nálunk Szombathelyen kötelező volt, minden hegedűs megtanulta az alapokat. Aztán a Zeneakadémián láttam, hogy a hegedűtanárom, Kokas Katalin életében is milyen fontos a brácsa, a mostani kvartettjükben például csak azon játszik. Érdekesen alakult, hogy a Kruppa Kvartettben is először brácsáztam, csak utána ültem át a második hegedűbe, aztán amikor megszűnt az együttes, a Korossy Kvartettel ugyanezt az utat jártam végig.

és a többieket támogatni.

Osztrosits Éva (Fotó/Forrás: Szűcs Ágnes)

Mennyire nehéz egyik hangszerről a másikra váltani, például egy koncerten belül?

Nem érzek olyan nagy váltást, nekem egy kisebb brácsám van, gyorsan átállok rá, de ez nyilván alkati kérdés. Inkább az lehet probléma, ha a kvartettben olyan darabot játszom hegedűn, amit korábban brácsán. Olyankor ránézek a kottára, és előfordul, hogy hirtelen a brácsaszólamba kezdek bele. De ez szerencsére ritkán fordul elő. A novemberi koncertjeim is úgy alakultak, hogy az említett Mozart-koncerten, 16-án hegedülök, aztán 17-én és 19-én a kamara.hu-n Mendelssohn Esz-dúr oktettjében és Bridge fisz-moll fantázia című zongoranégyesében játszom, mindkettőben brácsán.

Milyen a viszonyod a konkrét hangszereddel? Négy éven át használhattál egy Rogeri mesterhegedűt, amelyet a Zathureczky Ede Verseny díjaként kaptál.

Az ember szorosan kapcsolódik a hegedűjéhez, hiszen minden nap több órát tölt vele, igyekszik kifejezni vele valamit. Ez még akkor is így van, ha én például arra törekszem, hogy ne függjek tárgyaktól, de nem lehet kizárni a személyes vonatkozást.

Persze sokat számított a tudat, hogy Zatureczky hegedűje volt, és kik játszottak még rajta. Nem volt könnyű megválni tőle, most kellene is majd helyette egy másik hegedűt találni, vagy egy támogatót, aki kezembe ad egy jó hangszert. Brácsám szerencsére van.

A Korossy Quartettel a Bartók Világverseny döntőjébe jutottatok, és több különdíjat nyertetek. Mennyire hiszel a versenyzésben?

A tavalyi évig teljesen mást gondoltam a versenyekről, bár ebben szerepet játszhatott, hogy mindig csak szólóban indultam. Nemzetközi kamarazenei versenyen most vettünk részt először vonósnégyesként, és rengeteget készültünk rá. Én magamban azt gondoltam, próbáljuk meg, aztán hátha valaki megjegyez minket.

Pedig egy koncertre is teljes odaadással próbálsz, mégis más lélekben ilyen motivációval dolgozni. A verseny folyamán pedig az volt tanulságos tapasztalat, hogy az első fordulón nagyon sokat kiadtunk magunkból, elfáradtunk. Kiderült, hogy jobban be kell osztani az erőt, mi pedig azt hittük, csak a maximális energiabefektetés lehet elég jó. Aztán a döntőre újra össze tudtuk szedni magunkat. Ezeket a szempontokat is együtt elemeztük, ami jó hatással volt a csapatmunkára, illetve találkoztunk külföldi kvartettekkel, megismertük az ottani vonósnégyes-kultúrát. A zsűriben is fontos művészek foglaltak helyet, például a Borodin Quartet első hegedűse, Mikhail Kopelman, aki egy valóságos legenda. Jó volt meghallgatni a véleményét, és persze a többi zsűritagot is végigkérdeztük, mit gondolnak a játékunkról.

Szóval az is tanulság volt, hogy miközben fontos másokra is hallgatni, az embernek a saját belső mércéjéhez kell igazodnia.

Osztrosits Éva (Fotó/Forrás: Szűcs Ágnes)

Sokszor hangsúlyoztad interjúkban, milyen fontos neked a tanítás, és a Zeneakadémián folytatott doktori képzésed alatt kamarazenét oktattál. Milyen tapasztalatokat szereztél közben?

Nagyon szeretek emberekkel foglalkozni, rájuk hangolódni, megérteni a gondolkodásukat. Még csak egy évet tanítottam, úgyhogy leginkább arra jöttem rá, mekkora különbség van az előzetes elképzelések és a gyakorlat között. A Zeneakadémián a kamarazene-órákon együttesekkel foglalkoztam, ott az volt elsősorban kihívás, hogyan tudod egy időben érdekessé tenni az összes szereplőnek a játszott művet, és a koncepciódat átadni róla, harmóniába hozni az ő elképzelésükkel. Ezeken kurzusokon kis csapatokkal dolgoztunk, volt például fuvolaszonáta-duóm is, ezért

Nagyon inspirált, amikor láttam, létrejön a növendék produkciója, és az örömet okoz neki. Ilyenkor segíteni lehet egy fiatal művésznek, aki nem látja a megoldást, de te pár szóval meg tudod neki világítani. De inkább szólóhegedűt szeretnék tanítani, mert ott jobban lehet a technikával is foglalkozni, és mindenkivel a saját ritmusában foglalkozni. Most szabadúszó vagyok, közben lassan befejezem a doktori iskolát, már csak néhány oldal van hátra a disszertációmból, meg a doktori koncert. A szabadúszói lét előnye, hogy választhatok, milyen projektekben szeretnék részt venni.

Jó lenne ezt még sok-sok éven át folytatni, tanítással és egy boldog, harmonikus családi léttel kiegészítve. Azt hiszem, jobbat nem is kívánhatnék.

Fejléckép: Osztrosits Éva (fotó: Szűcs Ágnes)