Nem vitás, az október 26-i dátum mágnesként vonzza a magyar operabemutatókat. 1969-ben ezen a napon mutatták be Petrovics Emil Bűn és bűnhődés című háromfelvonásosát, négy évvel később pedig Szokolay Sándor Sámsonját. Idén tovább bővült a lista, mégpedig Fekete Gyula A megmentett város című operájával. Fekete Gyula - aki többek között Bozay Attilánál tanult - egyike volt azoknak, akik a szerző halála után befejezték az 1999-es millenniumi operapályázaton győztes Bozay-opera hangszerelését. A megmentett város ugyanezen a pályázaton az egyfelvonásos kategóriában bizonyult a legjobbnak. Az Eörsi István azonos című "komitragédiájából" készült librettót a dráma írója és a zeneszerző közösen alkotta meg, az operaházi bemutató karmestere Kesselyák Gergely, rendezője Halász Péter volt. Fekete Gyula zeneszerzőt A megmentett városról kérdeztük.

- Miért esett a választása erre a darabra, amely sokak szerint nem igazán operának való?

- Eörsi műve az első pillantásra talán kevéssé tűnik alkalmasnak operai feldolgozásra, a darab ugyanakkor nagyon erőteljes. A történet a középkori Itáliában játszódik, ám mondanivalója - kivált Kelet-Európában - sajnos mindig is időszerű volt, ma is az. (Egy kisváros lakói addig-addig jelentgetik fel egymást, amíg győz az erőszak, minden felnőtt elpusztul, csak a gyerekek maradnak életben.) A librettó dramaturgiai statikusságát nem vitatom, de számomra pont ez jelentette a legnagyobb művészi kihívást: a szoborszerűen merev jellemeket a zene öltözteti fel, a hátborzongatóan egyenes vonalú cselekménnyel a muzsika sokszínűsége áll szemben. Úgy érzem, a jelmezek és a rendezés is sikerrel hangsúlyozta ezt az ellenpontot.

- Ha már az ellenpontot említi: a komor történethez képest a zene megdöbbentően lírai, nyelvezetében ugyanakkor merészen eklektikus. A partitúrában találunk szabályos da capo áriát ugyanúgy, mint szembeötlően puccinis megoldásokat...

- Igen, ugyanez általánosságban is érvényes: túlságosan egyértelmű lett volna "csúnya zenét" írni a "csúnya történethez". A stílus eklektikussága pedig szintén tudatos. Részben ez is a darab időtlenségét kívánja érzékeltetni, részben pedig nem tudok és nem is kívánok teljesen elszakadni attól az operai örökségtől, amely Monteverditől Wagnerig, Mozarttól Pucciniig máig meghatározza ezt a műfajt. Nem baj, ha a hallgatónak A megmentett város Vilmosának nadrágszerepéről azonnal a Figaro Cherubinja jut az eszébe, ahogy az sem baj, ha - ahogy remélem - belefeledkezik egy szép ívű dallamba. Az énekhang különben is különleges bánásmódot igényel, nem tűri az erőszakot. Sok opera bukott már el azon, hogy a zeneszerző hangszerként, absztakt módon kezelte az énekhangot, ahelyett, hogy dallamokat írt volna rá. A bel canto nem egy zenetörténeti fogalom, hanem az emberi hang természetes megnyilvánulása. Nem szégyen Bellinit, Verdit vagy Puccinit tanulmányozni, ha az ember az operakomponálás rejtelmeivel szeretne megismerkedni. Az eklektikusságot pedig talán a kor levegője is hordozza: a nyolcvanas évek végén még voltak olyan zeneszerző-személyiségek, akiknek a művei stiláris szempontból meghatározó jelentőségűek voltak - legalábbis számomra. Ma már nincs ilyen út, pontosabban fogalmazva: az út keresése, az utak sokfélesége maga az út.