Az időtlenség fénye – Tim Braithwaite a középkori hangzás újrafelfedezéséről

A középkor és a reneszánsz zenéjét középpontba helyező Laus Polyphoniae nyári művészeti fesztivált évente rendezi meg az antwerpeni Flandria Fesztivál (AMUZ). A szervezet célkitűzése, hogy szorosan együttműködjön a Bart Demuyt igazgatta zenetudományi- és kutatóközponttal, a leuveni Alamire Alapítvánnyal, amelyet 1991-ben hoztak létre. 2009 óta ez az alapítvány felel az AMUZ koncerttematikáinak összeállításáért. Az Alamire Alapítvány és az AMUZ közötti partnerség lehetőséget kínál arra, hogy a Leuvenben végzett tudományos kutatások eredményeit nemzetközi koncertszínpadon hasznosítsák.

1994-es első megrendezése óta a fesztivál az egyetlen és legnagyobb olyan művészeti eseménnyé nőtte ki magát, amely az európai polifónia zenei örökségét hivatott bemutatni. A Laus Polyphoniae programjában helyet kapnak Antwerpen olyan történelmi helyszínei is, mint a Szent Pál-, a Szent András-, a Szent György-templom vagy a Rubens-ház. Ez ideális alkalom arra, hogy elmerüljünk a katedrálisok csodáiban, azon építészeti remekművekben, amelyek a 12. századtól kezdve átalakították a vallási gyakorlatot, és forradalmasították a zenét. A fesztivál révén olyan országokba „utazhatunk” el, mint Franciaország, a Németalföld, Anglia, Spanyolország vagy Olaszország, felidézve a középkori zenetörténet különböző korszakait: az ars antiquát, majd az ars novát, amelyben a polifónia egyre gazdagabbá és összetettebbé vált, valamint az ars subtiliort, amelyet a költészet és zene finom egybefonódása, komplexitása jellemez.

Kivételes programra számíthat az, aki ellátogat Antwerpenbe

A fesztivál egy olyan világ megismerésére invitál, egy olyan korba, ahol a katedrálisok mintegy a transzcendencia zenei laboratóriumaként „működtek”, amelynek nyomán a kövekből is mennyei hangok visszhangoztak. A fesztivál gazdag programjában a legjobb belga és nemzetközi együttesek lépnek fel: a Huelgas Ensemble és a Graindelavoix egyaránt boncolgatja a régi és az új polifóniát, az Alla Francesca Jeune Ensemble visszatér a Notre-Dame építésének korszakába, a Hespèrion XXI együttesnek köszönhetően a Llibre Vermell gyűjtemény késő középkori Mária-áhítatában merülhetünk el, a Gothic Voices pedig az angol katedrálisok zenéiből válogat. A Mala Punica a liège-i zeneszerző, a francia-flamand Johannes Ciconia műveit adja elő, az Ensemble Micrologus, a Le Miroir de Musique és az Ensemble Céladon pedig a szokatlanul gazdag középkori szerelmi tematika zenei élményéivel ajándékozza meg a közönséget. És ez mind csak ízelítő! Akárcsak maguk a hatalmas katedrálisok ívei, a program is arra inspirál, hogy messzebbre, mélyebbre és magasabbra tekintsünk, meglepő perspektívákat és érdekes részleteket fedezzünk fel.

A Gramophone-díjas, holland Cappella Pratensis énekegyüttes a világ azon kevés professzionális kórusainak egyike, amely közvetlenül a régi, historikus kottaírást veszi alapul, előadóművészeti szempontból ez képezi számukra a legfőbb irányadó forrást. Az elmúlt években az együttes elmerült a régi hagyományokban azáltal, hogy feltárta a historikus improvizációs és pedagógiai módszereket, mindezt a liturgia széles kontextusába ágyazva. A Cappella Pratensis régizenei énekegyüttes Josquin Desprez műveire és a 15–16. század többszólamú zenéire specializálódott. Az énekegyüttes az alapítása óta rendszeresen fellép Hollandiában és Belgiumban, nemzetközi fesztiválokon Európa-szerte, Észak-Amerikában és Japánban. A Cappella Pratensis hivatalosan is együttműködik az Alamire Alapítvánnyal.

A továbbiakban Tim Braithwaite, a kórus művészeti vezetője válaszol kérdéseinkre:

Egy olyan nagyszerű kórus, egyben zenei és szellemi műhely létrejöttének, mint amilyen a holland Cappella Pratensis, mi volt a mozgatórugója? Hiszen minden alapítást megelőz egy-egy „felismerés”.

Az együttest 1987-ben alapította a holland énekes és karmester, Ludy Vrijdag azzal a céllal, hogy a 15. és 16. századi francia-flamand zene előadására specializálódjon, különös tekintettel Josquin des Prez (Pratensis = des Prez) kompozícióira. Az együttes első húsz évét a rendkívül karizmatikus művészeti igazgató, Rebecca Stewart tevékenysége határozta meg. Rebecca egyedülálló megközelítést alkalmaz a historikus előadói gyakorlatban, amely részben etnomuzikológusként szerzett tapasztalatain alapul. Ő volt az, aki ragaszkodott ahhoz, hogy közvetlenül a régi, történelmi kottaírásból dolgozzanak, és egyetlen, nagy kottatartóról énekeljenek. Ő volt a kialakítója annak a jellegzetes hangzásnak, amely még ma is hallható az együttes korai felvételein. Rebecca után a csapatnak több művészeti igazgatója is volt, akik a saját egyedi megközelítésükkel járultak hozzá a sikerhez. Én magam 2025 januárjában vettem át az együttes vezetését, miután elődöm, Stratton Bull húsz év fáradhatatlan munkát követően nyugdíjba vonult. A Cappella Pratensis alapvető értékei azonban mindmáig ugyanazok maradtak: a csodálatos repertoár iránti szenvedély és az innovatív, történelmileg megalapozott, historikus előadási módok és gyakorlatok kutatása.

A Cappella Pratensis profilja a középkori és reneszánsz egyházi zene. Milyen személyes élményt, belső utazást jelent ez számotokra? Netán éppen a középkori és reneszánsz szakrális kóruszene transzcendenciájának intenzív megélését? Az időtlenséget?

Úgy gondolom, hogy az együttes minden tagja másképp válaszolna erre a kérdésre, és nem lennék meglepve, ha néhányan közülünk azonosulnának az „időtlenség” gondolatával. Magam részéről lenyűgözőnek találom ezt a zenei kultúrát, mind zenei és elméleti tartalmát, mind pedig történelmi gondolkodásmódjához és a hiedelmekhez való kapcsolódását. Azt gondolom, minden generáció a saját képére formálja át a zenét, különösen a múlt zenéjét. Jó példa erre a hatalmas gregorián énekgyűjtemény, amelyet több mint ezer éve énekelnek a nyugati világban (és azon túl). A múltbeli gyakorlatokról rendelkezésünkre álló tudásanyag és bizonyítékok arra utalnak, hogy

az emberek újra és újra megalkotják és újrateremtik saját előadásbeli hagyományaikat.

Ezt lenyűgözőnek találom, és öröm részese lenni ennek a gazdag tradíciónak, amelynek keretében újraértelmezzük a történelmet!

Tim Braithwaite (Fotó/Forrás: Cappella Pratensis)

Mit üzenhet ez a mai világnak? Mit szeretnétek ti „üzenni” a zenehallgatóknak?

Erre nyilvánvaló válaszok vannak, de szerintem az egyik legizgalmasabb dolog az, hogy arra ösztönözzük az embereket, hogy bővítsék a múltról – és tágabb értelemben a nyugati zene identitásáról – alkotott ismereteiket. Magam is az angol kórusművészet viszonylag konzervatív világában nőttem fel, ahol többé-kevésbé kifejezetten arra tanítottak, hogy egy változatlan hagyomány részese vagyok. Minél többet hallottam olyan véleményeket, amelyek ezt a gondolatot megkérdőjelezték, annál inkább megerősödött bennem a szándék, hogy még árnyaltabban igyekezzem megérteni, mi is ez a hagyomány.

Miként alakult a repertoárotok? Kik tartoznak a legkedvesebb szerzőitek közé, és mely zeneművek és zeneszerzők hagyták rajtatok örökre a lenyomatukat?

Talán nem ez a megfelelő alkalom, hogy túl részletesen boncolgassam ezt a témát, de úgy vélem, a polifónia (még a 9-10. század előtt) a kakofóniából és a heterofóniából fejlődött ki. Amikor erről beszélek a diákjaimnak, mindig megmutatok nekik egy, a szüleim által néhány évvel ezelőtt küldött videót, amelyen akaratlanul, mégis tökéletesen párhuzamos kvintben énekelek. A kedvenc zeneszerzőimet és darabjaimat illetően vannak bizonyos művek, amelyek nagyobb hatással voltak rám. Különösen Jacob Obrecht Missa Maria zart című műve jut eszembe (amely felvételünk nemrég Gramophone-díjat nyert), ami mindig lenyűgöz. Azonban az egyes zeneszerzők és egyes művek kevésbé érdekelnek úgy, mint a művek körüli zenei kultúrák lényege. Természetesen hajlamosak vagyunk a múlt „nagy műveire” koncentrálni, de szerintem fontos felismerni, hogy mindez csak egy kis részét képezi a történelmi zenei tájképnek.

Ha ez a hab a tortán, akkor mi van magával a tortával?

Ma is – még ha más és más okból is – csak nagyon kevesen ismerik e korszak zenéjét. Érdekes, hogy mennyien csodálják a reneszánsz festészet és szobrászat nagyszerű alkotásait, hányan zarándokolnak el, hogy láthassák ezeket. Ehhez képest a korszak nem kevésbé monumentális zenéje mégis valahogy háttérbe szorul, noha Josquin éppoly karizmatikus alakja, nagysága az adott kornak, mint például Michelangelo.

Úgy gondolom, hogy a vizuális és az előadóművészetek párhuzamba állítása bonyolult lehet, mivel – legalábbis a kereskedelmi hangfelvételek megjelenésével, amelyek sok egyéb szempontot is felvetnek – mindig a modern előadásmódon keresztül „hallgatjuk” a múltat. Bárki megnézheti Michelangelo freskóit a Sixtusi kápolnában, de sosem fogjuk hallani Josquin zenéjét, legfeljebb úgy, ahogyan mi, mai emberek elképzeljük azt, annak tudatában, hogy a kotta miféle korlátokkal képes csak átadni a tényleges hangzást. Ami pedig a Josquinról alkotott képet illeti, az egy olyan népszerű kép, amely a 16. században minden bizonnyal aktuális volt.

Cappella Pratensis (Fotó/Forrás: Cappella Pratensis)

A kórustagok mindannyian rendkívül aktívak a zenei élet egyéb területein is, például a kutatás szegmensében. Tudnál-e erről bővebben mesélni, hiszen ezekből a kutatásokból merítkeztek, innen származnak a kórustagok legfontosabb inspirációi.

Igen, így van, az együttes tagjainak többsége különböző tudományos és felsőoktatási tevékenységekben vesz részt, többen olyan intézményekben tanítanak, mint a Schola Cantorum Basiliensis, a Bécsi Egyetem és a Hágai Királyi Zeneakadémia. Jómagam reneszánsz ellenpontot és műelemzést tanítok az Amszterdami Konzervatóriumban, emellett énekórákat tartok. Az előadóművészeti gyakorlatra vonatkozó jelentős kutatásaink mellett a programjainkat is a legnagyobb tudományos gondossággal dolgozzuk ki, általában a terület legkiválóbb zenetudósainak közreműködésével.

Hogyan képzeljük el a Cappella Pratensis próbáit? Hogyan kezdtek neki egy számotokra is új mű megismeréséhez, feltárásához és megtanulásához?

Próbáinkat bizonyos mértékben az általunk használt kottaírás illetve az ahhoz kapcsolódó viszonyunk határozza meg.

Mivel kizárólag a historikus kottaírást vesszük alapul, ez azt jelenti, hogy még a próbáink is erős történelmi megközelítéssel bírnak. Például a le nem jegyzett módosítójelek és a szövegillesztés kérdéseit az énekesnek kell megoldania a szerkesztő helyett. Emellett az ütemvonalak és azok számozása nélkül próbálni egészen más készségeket kíván, különösen attól, aki a próbát vezeti. Sokat dolgozom a zene olvasásának és megértésének historikus módszereivel, különösen a szolmizáció történelmi hagyományaival, amelyek szerintem mélyebb betekintést nyújtanak ebbe a repertoárba, mint más módszerek. Ezen kívül sok olyan kérdéssel foglalkozunk, amire számítani lehet – hangolás, összhang stb. Azonban ezekhez a kérdésekhez általában a lehető legnagyobb mértékben a történelmi források alapján közelítünk, ami gyakran a tipikus modern együttesektől eltérő prioritásokhoz vezet.

Többször volt már alkalmam hallani benneteket Antwerpenben és egyszer Magyarországon is, Győrben. Ami rögtön kiviláglott, az az előadásmód határozott koncepciója, amely egyben visszatérést jelent a liturgikus zene eredeti szelleméhez, és amelyben semmi kirívó újítás nem tolakszik előtérbe sem formai, sem tartalmi értelemben. Semmi egyénieskedés. A kórus kidolgozott hangzásvilága is ezt erősíti.

Örülök, hogy tetszettek a korábbi fellépéseink. Nagyon szép emlékeim vannak a győri koncertünkről, és mindig öröm fellépni Antwerpenben is. Igazad van, a zenei megközelítésünket valóban egyénieskedés nélkülinek lehetne nevezni. Bár a modern kórusegyüttesektől elvárják az egységességet, a harmóniát, a csiszolt hangzást, mégis a középkori és reneszánsz művekben – főként a szakrális zenében – jelen van egyfajta pompa. Nekem nagyon tetszik az a koncepció, ahogy mi a szakrális zenét szinte eksztatikus előadásmóddal tolmácsoljuk, mert így ez a középkori liturgia pompáját idézi: harangokkal, tömjénnel, színekkel, fényekkel stb.

Cappella Pratensis (Fotó/Forrás: Jostijn Ligtvoet / Laus Polyphoniae)

Hogyan állt össze a Laus Polyphoniae fesztivál idei programja? A 15. századi, olaszországi Malatesta-udvarnál, Riminiben tevékenykedő zeneszerzők művei képezik az antwerpeni programotokat, mint például Guillaume Du Fay alkotásai, akit még talán ismer a hallgatóság is. De mi a helyzet a többiekkel: a francia zeneszerző Richard Loqueville-lel, vagy éppen a flamand Hugo de Lantins-szal?

A program valójában része annak a folyamatos törekvésünknek, hogy a korszakunkban a zene és a nemzetközi csereprogramok közötti kapcsolatokra és összefüggésekre összpontosítsunk, különös tekintettel arra, hogy a zene és a politika hogyan kapcsolódott és kapcsolódik egymáshoz. A program nyomon követi a Malatesta családot övező különböző politikai machinációkat, de azt is, hogy olyan zenészek, mint Hugo de Lantins és Richard Loqueville hogyan hatottak a korabeli politikai helyzetre.

Miért tartod fontosnak az ilyen és ehhez hasonló fesztiválokat, mint a Laus Polyphoniae?

Úgy gondolom, hogy a Laus Polyphoniae-hoz hasonló fesztiválok egyik küldetése az, hogy segítse zenei örökségünk, kulturális identitásunk megismerését és megértését. Az olyan szervezetek, mint az Alamire Alapítvány, amelynek rezidens művészei vagyunk, elengedhetetlenek ennek a célnak az eléréséhez, mivel hidat képeznek a kutatás és az előadás között, ami nélkülözhetetlen.