Hangszínpalettáján meghökkentő hatásokat képes kikeverni: suttogást, sikítást, zörejt légtornászi bravúrral varázsol hangzó élménnyé. Barokk specialistaként könyvelik el, de a címkék lehullnak róla. Purcell, Rameau, Mozart ugyanúgy anyanyelve, mint Strauss, Berg vagy Britten muzsikája. Ő nem a megközelíthetetlen díva, ő az operaszínpad Audrey Tautou-ja, Harisnyás Pippije, ügyeletes hippije. Patricia Petibon, ki más.
Nemcsak lángoló, amúgy természetes vörös haja, hanem leginkább temperamentuma miatt asszociálnak róla Astrid Lindgren Pippijére. Simán el tudom képzelni, ahogy Franciaország szívében, Montargis poétikus utcáin „rendőrökkel fogócskázik, tolvajokat vendégel, majd pedig lebontja és újraépíti házát, zsúrt rendez magának", később a plafonról vakargatja a palacsintákat, melyek feldobásuk után rejtélyes módon elfelejtettek visszaesni. Anyukája Pippiéhez hasonlóan angyal, ráadásul olasz, apukája ellenben nem négerkirály, hanem szimplán francia polgár. Bár nem szakmabeliek, mindketten bolondulnak a muzsikáért, és rajongásukat sikeresen továbbörökítették lányuknak, akit már zsenge Pippi korában megfertőzött a klasszikus zene, álló nap csicsergett, nyüstölte a zongorát. Közben arról ábrándozott, hogy űrhajós lesz, minimum holdutazó. Na jó, ha nem, akkor állatorvos vagy festőművész.
Az egyetemet „plastic arts" szakon kezdte el, szobrászkodott, festett, az anyagból kiszabadította a szellemet, de közben a zongora megszelídítésében is szép eredményeket ért el, a billentyűk egyre elégedettebben doromboltak a keze alatt. Úgyhogy nem kellett nagyon győzködnie magát, hogy beiratkozzon a párizsi Conservatoire-ba. A zenetudomány szakot csak azért abszolválta, hogy minél mélyebbre lásson az idő kútjában. A megértést épp olyan fontosnak tartja, mint az intuíciót vagy a spontaneitást. Tudományos képzettsége segít abban, hogy helyesen értelmezze az egyes darabokat, amelyeket énekel. Rachel Yakarnál ugyanis belekezdett hangszálainak fényesítésébe.
Minél többet énekelt, annál többször merült el a gyerekkori álomban: látta magát lebegni a világűrben. Az operaéneklés olyan, mint az űrutazás, nyilatkozta többször. Az opera távoli, misztikus, a hétköznapi valóságtól elrugaszkodott világ, akárcsak egy idegen bolygó, mondjuk, a Hold. Igen, lunatikus vagyok, vigyorog egy tévéinterjúban, szarvszerűen feje búbjára csavart vörös haja alól Patricia Pippi Petibon.
Kórusban kezdte, mint mindenki más, szorgalmasan járt énekórákra, nem nyomult, csak kíváncsian várta, mit hoz az élet. William Christie, a historikusok francia barokkra szakosodott doyenje fedezte fel. Hála neki, Petibon már fiatalon felléphetett a milánói Scalában, a londoni Wigmore Hallban vagy az Aix-en-Provence-i fesztiválon. Szólistaként Jean-Philippe Rameau Hippolyte et Aricie-jében debütált a Palais Garnier-ben, amelynek mennyezeti freskóját Chagall festette, mellesleg Patricia egyik rokonának segédletével. A historikus és nem historikus karmesterek sorban álltak, hogy újra meg újra felfedezzék maguknak Petibont. Harnoncourt figyelmét például felesége, Alice hívta fel a tündéri jelenségre. Egy videofelvételen látta énekelni, és a hangja mellett grimaszaival és bohókás megjelenésével bűvölte el.
„Az éneklés a pillanat művészete, ami szárnyakat ad a képzelőerőnknek - így szól Petibon ars poeticája. - Minden hang hatással van az éneklésemre, ami csak körülvesz, legyen az klasszikus, jazz, rock vagy világzene. Mindig az új hangzást keresem, ez az, ami igazán ösztönöz, ami a különböző karmesterekkel, zenekarokkal, zenészekkel való együttműködésemet izgalmassá teszi." Petibon szereti a színpadi létet: kedveli a kísérletezést, az abszurd humort, a meglepő effektusokat. Vakmerő és kalandvágyó is tud lenni, akár a meztelenségtől sem riad vissza, ha úgy érzi, hozzáad a darab lényegéhez.
Engem először Mozart Szöktetésében vett le a lábamról, a neki testhezálló Blonde szerepében. Egy Arte-interjúban így mesélt Mozarthoz fűződő viszonyáról: „Mozart arra késztet, hogy higgyek valami magasabb rendűben. A lélek festője, behatol a legmélyebb tartományokba, és mindig elmegy a végletekig. Az énekesekkel és a zenekarral olyan színeket teremt, amelyek teljes egészében lefedik az emberi létezést. Énekesként ugyan követem a partitúra előírásait, de ezen felül újra kell alkotnom a zenét, új élettel kell megtöltenem minden egyes hangját. Amit nem akarok, az a szimpla szépség."
Attól bizony nem kell félnie, hogy bármelyik produkciójára rátelepszik a szépség unalma. Bármihez nyúl, lefújja róla a port. Ezt tette Berg Lulujával, a Carmina Burana szoprán szólójával vagy éppen Offenbach zenéjével. Reményei szerint egyszer majd Bellinit és Verdit is fog énekelni. Beleborzongok, ha elképzelem, miket művelne a Traviata hippisre vett Violettájaként. Remélem, akad majd karmester, aki bevállalja. A barokk zenében amúgy mindig arra törekszik, hogy valami új, izgalmas, felvillanyozó hatást produkáljon, ám ezt olyan ügyesen csinálja, hogy sosem téved be az öncélúság zsákutcájába. Bizonyítják ezt az utóbbi évek szólólemezei: Amoureuses (2008), Rosso (2010), Melancholia (2011). Legutóbbi korongja, a Nouveau Monde (2012) valóságos „barokk crossover", kísérletezés új hangokkal és textúrákkal. Ütősökkel és egzotikus hangszerekkel felturbózva szólaltat meg ismert és kevésbé ismert népdalokat, zarzuelát, Charpentier-, Purcell- és Rameau-áriákat, illetve friss vért pumpál Händel ritkán hallott spanyol kantátájába is.
Hozzánk a Művészetek Palotájába a Münchener Kammerorchester kíséretében érkezik. Britten 1939-ben, Rimbaud verseire írt darabját, a Les Illuminations-t adja elő, illetve Purcell Dido és Aeneasából Dido búcsúját, amely legújabb lemezén is szerepel. Az elhagyott nő világfájdalma Petibon előadásában olyan megrázó, hogy felülemelkedik saját kontextusán, és a hallgató valósággal transzcendens élményben részesül. Harisnyás Pippi felnőtt. Nyomot hagyott a Hold porában.