A klasszikus zenei sztárkultusz valamikor a XIX. század elején jelent meg a hangszeres virtuózokkal, akiknek sorát Niccoló Paganini nyitotta. Az ördög hegedűsének tartott itáliai muzsikus korának (és természetesen a későbbi korok) legnagyobb zeneszerzőire és előadóira tett óriási hatást. Miután Liszt Ferenc hallotta az itáliai hegedűst, a következő sorokat vetette papírra egyik tanítványának 1832-ben:
„Naponta négy-öt órát gyakorlok! Ha meg nem tébolyodom, művészt fogsz lelni bennem. Micsoda ember, micsoda hegedű, micsoda művész! Istenem, mennyi szenvedés, mennyi nyomorúság, mennyi kínlódás abban a négy húrban!”
Lendvay József
Paganini 1805 körül írta máig legnépszerűbb, op. 1-es sorozatát, a Caprice-okat, amelyet 1820-ban a Ricordi publikált. Az etűd formájú darabok mindegyike valamilyen technikai nehézséget állít a középpontba, ráadásul sokáig ezeket a műveket Paganinin kívül más nem is tudta eljátszani. Most azonban Lendvay József személyében egy olyan művész fogja szemléltetni ezeket a technikai és zenei problémákat, aki előbb Tesstore, majd Stradivari hangszerén már jó néhányszor fölényesen megbirkózott velük, mi több 1997-ben elnyerte a Paganini-díjat.
hírlevél
