Minden harmadik széken ültek csak a Zeneakadémián, a terem annál erősebben zengett. Azon gondolkodom, hogy milyen érzés lehet a Boris Berezovskyval kvintetté bővülő Keller Vonósnégyesnek színpadra lépni ezen a hétfői napon, amikor bejelentették a koncertek, színházi előadások és egyéb rendezvények szerdától életbe lépő tiltását; az egyre súlyosodó járványhelyzet árnyékában, miközben az ülések kétharmadán tiltó ikon látható. Nem könnyű.

A Keller Quartet és Boris Berezovsky (Fotó/Forrás: Posztós János / Zeneakadémia)

Brahms egyetlen zongoraötösével kezdődött a koncert, ezzel a szerző által sokszor újrafogalmazott művel. Energikus, váratlan fordulatokkal és hangnemváltásokkal teli darab, amely Beethovennek megannyi zenei ötletet köszönhet, de annál többet a romantikus korszellemnek. Meglehetősen tömött hangzású darab, így az áttetszőséget nem segítette a töredékközönséggel kongó terem, ami nehezen hallhatóvá tette a szólamokat. Az viszont igen, hogy gyönyörű brácsaszólamot játszott Homoki Gábor, Fenyő László pedig szépen frazírozva zengette a csellót. Keller András keveset figyelt a többiekre mint primárius, igaz, régóta összeszokott muzsikusokról beszélünk. Arra talán többen kíváncsiak voltak, hogy a húzónév, Berezovsky mit csinál a darabban. Semmi különöset, mondhatnánk, és ez ebben az esetben méltatás:

Ráadásként Dvořák A-dúr kvintettjének felszabadult, örömteli Scherzóját hallottuk, s nekem feltűnt, hogy a megérdemelt tapsot épp Berezovsky élvezi ki legkevésbé.

Boris Berezovsky és a Concerto Budapest (Fotó/Forrás: Posztós János / Zeneakadémia)

Az orosz, aki szerencsére évről évre ellátogat hozzánk, többnyire a Concerto Budapest meghívására, a szünet után mindkét Liszt-zongoraversenyt eljátszotta. Karmester nélkül szólalt meg a versenymű, a zongorista arccal a közönség felé fordult. Berezovsky valójában igen keveset dirigált, nem is volt rá szükség. A színpadi elrendezés a közönség számára is izgalmas volt, hiszen mindenki jól láthatta ezt a nagy, medveszerű figurát – ha a kezeit nem is –, de úgy hallottam, még inspirálóbb volt a zenekarnak. Környei Zsófia koncertmester (aki nem mellesleg a kvartett második hegedűje is) nagyszerűen tartotta egyben az együttest,

(Egy, a koncertet megelőzően megjelent interjúban kérdezték Berezovksyt a karmesternélküliségről, akkor azt mondta: „Az emberek hajlamosak túlbecsülni a karmester szerepét, az utóbbi évtizedekben mindenképpen. A Liszt-zongoraversenyek esetében is ugyanúgy működik minden, mintha egy kamarazenekarral vagy vonósnégyessel játszanék. (…) Ha pedig megvan az összhang, akkor onnantól minden természetes.”)

Boris Berezovsky és a Concerto Budapest (Fotó/Forrás: Posztós János / Zeneakadémia)

A hézagos nézőtér okozta visszhangosság, amely a zongoraötösnek nem tett jót, a zenekarnak már inkább: tovább növelte az együttes hangerejét.

A középső szakasz pizzicatós-triangulumos scherzója élénk volt és feszes (a triangulumost egyébként a szólista mellé ültették ebben a műben), a zárórész bombasztikus.

Boris Berezovsky és a Concerto Budapest (Fotó/Forrás: Posztós János / Zeneakadémia)

Nem ok nélkül csodálkoztam a műsorszerkesztésen: két Liszt-concerto egymás után. A két művet a szerző egy időben komponálta – igaz, meglehetősen hosszú ideig, az elsőn 1830-tól ’55-ig, a másodikon ’39-től ’61-ig dolgozott –, így sok hasonló megoldást tartalmaznak. Hasonlóan bomlanak ki egyetlen magból a témák, és az A-dúr, akárcsak az Esz-dúr zongoraverseny, végigkomponált folyam, tételszünetek nélkül. Nem lenne ekkora élmény mindenkitől a két darab egymásutánja, de Berezovskytól szívesen meghallgatom.

És ez tetszett leginkább Berezovskynak is, annyira, hogy ráadásként megismételte a zenekarral. Aztán, mielőtt a lassúból újra gyors lenne, egy D hangnál leintette az egészet, és mosolyogva fogadta a kitörő tapsot. Máris hiányzik, hogy újra efféle élményekben legyen részünk.

November 9. Zeneakadémia