Honnan jött az indíttatás, hogy közelebbről is megismerkedjen a kortárs magyar zeneszerzőkkel és műveikkel?

A legfontosabb impulzusnak az bizonyult, amikor 1976-ben találkoztam Durkó Zsolttal. Természetesen már korábban is jól ismertem Bartók műveit, valamint a legfontosabb Kodály-darabokat. E két zeneszerző alkotásai nagyon nagy hatást gyakoroltak rám – túlzás nélkül állíthatom, hogy megismerkedésem ezekkel a művekkel meghatározó jelentőségű volt számomra. Tehát 1976-ben kezdődött, amikor Alexander Goehr zeneszerző, a Leeds-i Zenei Fesztivál igazgatója, és a társrendező BBC vezetősége úgy döntött: legyen egy kortárs zenei estje is a fesztiválnak. Engem kértek fel a koncert karmesterének, amelynek műsorán Ives, Ruggles és Copland művei mellett két ősbemutató is szerepelt: az angol Nicholas Sackman egy darabja és Durkó Turner-illusztrációk című műve. Bár Durkó neve már akkor sem volt ismeretlen a számomra, s néhány művét már hallottam is a rádióban, ez az új darab nagyon megragadott – ebben valószínűleg az is szerepet játszott, hogy nagy csodálója vagyok Turner művészetének. Fantasztikus élmény volt szembesülni azzal, hogy egy magyar zeneszerző ilyen magas fokon képes megérteni, átélni és zenébe ültetni ezeknek a képeknek a mondanivalóját. Az előadás óriási sikert aratott, s Durkó és én egy életre szóló barátságot kötöttünk. Két évvel később én látogattam Magyarországra: Durkó javaslatára a Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekara meghívott egy koncertre, így 1978-ban Elgar, Szervánszky és Dvorák műveivel léptem fel Csepelen. Azóta pedig rendszeresen járok Magyarországra, s ma már rengeteg csodálatos művészi és személyes élmény fűz ehhez az országhoz.

Melyek ezek közül a legemlékezetesebbek?

Nehéz lenne felsorolni valamennyit, mert az első látogatásom óta eltelt két és fél évtizedben számos lehetőségem nyílt vezényelni Durkó és más magyar zeneszerzők műveit itt és Angliában egyaránt, köztük jó néhány ősbemutatót is. 1981-ben például a „Halotti beszéd” angliai bemutatójára került sor. Durkó is eljött Londonba és emlékszem, egészen elképedt a BBC kórusának kiváló magyar kiejtése hallatán. Ez a darab egyébként különösen közel áll hozzám: kétszer is vezényeltem Budapesten, másodízben 1994 októberében, a Zeneakadémia Nagytermében a szerző 60. születésnapjának tiszteletére rendezett hangversenyen. Ezen a koncerten az ősi magyar szövegre írt oratorikus mű mellett a Magyar Rapszódiát és a Zongoraversenyt játszottuk, ez utóbbit Körmendi Klára emlékezetes szólójával. Az utolsó Durkó-mű, amelyet bemutathattam, a Hegedűverseny volt: erre 1993-ban, szintén a Zeneakadémia Nagytermében került sor, a szólista Szecsődi Ferenc volt. Halála nagyon megrendített, személyében egy csodálatos barátot és egy kiváló muzsikus-társat veszítettem el. Bevallom, elérzékenyültem, amikor most újra vezényeltem egy művét és eszembe jutottak a közös élmények.

Durkó mellett mely magyar zeneszerzők műveivel áll szorosabb kapcsolatban? Fel lehet fedezni e szerzők műveiben valami közös sajátosságot?

A már említett Szervánszky mellett Balassa Sándor, Bozay Attlia, Kalmár László, Ligeti György, Sárközy István és Soproni József műveit vezényeltem a magyar kortás zeneszerzők közül – valamint természetesen számos angol kortárs művet. Emellett más magyar zeneszerzők szerzeményeit is ismerem, s ki tudja, mikor bővül tovább a fenti lista. Nehéz lenne megfogalmazni a közös tulajdonságokat, stílusjegyekről a teljesen különböző zenszerző-személyiségek ismeretében nem nagyon beszélhetünk, ellenben nyilvánvalóan senki sem képes teljesen függetleníteni magát a közös kultúra, a nyelv és a – főleg a bartóki muzsikában megtestesülő – zenei örökség hatásától. A különbségek sokkal nagyobbak, mint a hasonlóságok, és azt hiszem, ez a természetes állapot: az volna a baj, ha mindenki ugyanolyan zenét írna. S az is természetes, hogy néhányuk művészetéhez közelebb érzem magam, mint a többiekéhez. Vannak, akik nyitottabbak a nemzetközi hatásokra, mások inkább ragaszkodnak a nemzeti gyökereikhez, de ugyanakkor nem hinném, hogy ez utóbbi attitűd kevésbé volna értékes, mint az előbbi. Súlyosan téved az, aki provincializmusnak tartja a zenei identitáshoz való ragaszkodást: sokszor egyetemesebb zene fakad erről a tőről, mint a másikról – elég csak ismét Bartókra gondolnunk. Amennyire meg tudom ítélni, a magyarok még most, a XXI. század elején is többet őriznek értékes hagyományaikból, mint néhány más nemzet fél évszázaddal ezelőtt, s hangsúlyozom: a gyökerekhez való ragaszkodás a legkevésbé sem jelent epigonizmust, vagy elmaradottságot, épp ellenkezőleg.

Ön operakarmesterként kezdte karrierjét: az operák általában a dramaturgiára helyezik a súlyt, míg a kortárs művek sokszor az intellektualitás felől közelítenek a hallgatóhoz. Az Ön pályáján ez egyensúlyt vagy konfliktust jelent?

Valóban, pályám egy jelentős szakaszán meghatározó súlya volt az operaelőadásoknak. De emellett rendszeresen vezényelek mind a mai napig szimfonikus koncerteket és – mint már az előbb szó esett róla – kortárs zenét is. Véleményem szerint igen sokat profitálhat egy karmester abból, hogy az operában szerzett tapasztalatait felhasználja a koncertteremben és viszont. Mozart szimfóniái például szinte megkövetelik az Mozart-operákkal való foglalkozást, ugyanakkor Beethoven, Wagner és Berg operái rendkívüli módon „szimfonikusak”. Különösen Wagnernél – akinek operáit nagyon sokat vezényeltem – figyelhető meg a dramatikus és a szimfonikus gondolkozás csodálatos összefonódása. Azt azonban nem hiszem, hogy a kortárs zene előadásának különösebb előfeltétele lenne az operákban való elmélyedés, vagy különösebb dramaturgiai fogékonyság. Sokkal inkább a szigorú szerkesztésmódok áttekintésének képességén, illetve a fegyelmezett, pontos megvalósításon van a hangsúly. Operák vezénylésekor nagyon fontos, hogy a dirigens ne csak szakmailag, hanem emberileg és érzelmileg is képes legyen a zenében megfogalmazott indulatok közvetítésére. Ezzel szemben a kortárs művek előadásánál – bár ezek sem mentesek az érzelmektől – általában a zenei struktúrák megértése és transzparenssé tétele jelenti a legnagyobb kihívást egy karmester számára.