A cikk eredetileg a Fidelio 2018-as Kult50 c. kiadványában jelent meg. Vásárolja meg a könyvet itt!
A zene ereje hat, és amikor „Dávid a hárfát kezével pengeté, Saul megkönnyebbül, a gonosz lélek eltávozék tőle”.
Nem egyszerűen a zene erejéről szól ez a történet. Leginkább az az érdekes benne, hogy egy ország királya és a mezőn legelésző birkák ugyanazt a zenét hallgatják, Dávid hárfajátékát. Vajon mást játszott-e a pásztorfiú a birkáknak, mint a királynak? A négylábúaknak egyszerűbb, melodikus dalok közül válogatott, Saulnak pedig az ő intellektusa szerint grandiózus darabokat? Aligha.
Richard Clayderman, André Rieu, Mága Zoltán, David Garrett, Havasi Balázs, a Piano Guys –
őket hallgatva azt hihetnénk, klasszikus zenét hallgatunk, pedig nem.
Még akkor sem, ha ezt is öltönyben, estélyiben üli végig a publikum, ha a zenét áhítatos csend fogadja, és a legfinomabb vörösbor vagy pezsgő kíséri. Finom, megenyhült arcok, akik békére találtak pár hangban. Nehéz így amellett érvelni, hogy érdemesebb lenne Leonidas Kavakos, Martha Argerich és Várdai István játékát hallgatni. Hiszen ez utóbbiak nem adnak el milliós példányszámban lemezeket, nem élnek kastélyban, és nem kattintanak rájuk olyan sokan a YouTube-on sem.
Egy gyors Google-keresésből megtudni, hogy miközben André Rieu vagyona 40 millió dollárra rúg, a művészi kompromisszumokkal aligha vádolható Daniel Barenboim 50 millióval rendelkezik. Ez most hirtelenjében cáfolja az előbbi elméletet, hogy lám, csak pénzért nem hajlandóak kiteljesedni a zongorabillentyűkön, a pénz miatt butítják le a muzsikát. Így is van, meg nem is. Nagyon könnyű az egyszerűség bűvkörébe esni, ha művészetről van szó. Éppúgy, ahogy könnyű falak közé szorítva élni, ha belenyugszunk, hogy azok a falak nem is olyan szűkek, végül is elférünk. Könnyű elhinni, hogy az a boldogság, az az esztétikai öröm, ha a hegedűs a szemedbe (értsd: a kamerába) néz, miközben Jack Sparrow témája szól, vagy ha ütemenként változnak a fények egy arénában. Hogy az a „Gesamtkunstwerk”, ha A négy évszakot rakott szoknyában vagy rizsporos parókában játssza a muzsikus. Hogy akit zenélni hallasz, sikeres emberként lép színpadra, irigylésre méltóan sikeresen, miközben a valódi siker a valódi muzsikálás lenne.
Könnyű elhinni, könnyű összekeverni az esztétikai élményt a külcsínnel.
Érdemes megfigyelni, ezek az előadók miként használják ki ezt az emberi tévedést. Ha a saját érdemeikről beszélnek, általában hatalmas nézőszámokat, sold-out stadionkoncerteket említenek, királyi családokat, akiket sikerült elbűvölniük, Guinness-rekordokat, amelyek mögött nincsen művészi tartalom. De ne haragudjunk rájuk! Ezek a művészek magukat is megtévesztik: André Rieu évekkel ezelőtt 36 millió eurós adósságot halmozott fel, mert egy ausztráliai koncerthez megépítette a bécsi schönbrunni kastély mását. Hát már maga sem hitt a sokszor használt PR-fordulatnak, amely szerint a csodahegedűs „Bécsbe repíti a hallgatóját”?
Nem hazugság az, hogy a zene elrepít, más világba kalauzol, hogy boldoggá tesz. De ennél sokkal több. Megdöbbentő például, mennyire félte a muzsika erejét Szókratész, aki egyenesen úgy vélte, hogy „ha valaki a zenei formákat módosítja, az kihat az állam legfőbb törvényeire”. A nagy kultúraalapító elűzte volna a költőket a városállamból, cenzúra alá vonta volna a zenét, nem egyszerűen azért, mert „felesleges álmodozásokhoz” vezet. Hanem azért, mert azon túl, hogy boldoggá tesz, képes megváltoztatni. Forradalmi gondolatokat ad.
Emlékszem, amikor először olvastam ezt a passzust Az államból, akkor értettem meg Ligeti György Csellóversenyét. (Mert nem hagyott nyugodni; na ettől is komoly a komolyzene.) Ebben a versenyműben az első másfél percben a cselló egyetlen hangot játszik fokozódó, majd enyhülő feszültséggel. Hát persze, Ligeti a hangot szerette volna visszaadni. Szeretné, ha hallanánk abban az egyetlen hangban a mindent. A mindenben az egyetlen hangot.
Ahogy az élet minden területén, úgy a zenében is a boldogság túlértékelt fogalom, főleg úgy, ahogy a hangszeren játszó oravecznórák akarják átadni. Ne egyszerűen az legyen a cél, hogy megmártóztatjuk a közönséget egy sosem-volt-nosztalgiában, vagy hogy hirtelen elfelejtsen minden mást, ha pár tökéletesen konszonáns hangot hall. A felfedezés örömét kéne átélni, amely akkor jelentkezik, amikor úgy érezzük, újat tapasztalunk, és nem az ezerszer hallott Céline Dion-dalt a Titanicból, nem is a Kék Dunát.
A boldogságnál még jobb az a heves láz, amely azt a fajta zenehallgatást kíséri, ahol minden ütem, minden hang tartogat valami újat.

Glenn Gould a londoni Royal Albert Hallban próbál. A zongoraművész ikonikus kiegészítője volt az alacsony zongoraszék. (Fotó/Forrás: Keystone/Getty Images)
Vannak dolgok, amelyeket nem lehet négy percben elmesélni. Ilyen nagyjából minden, ami lényeges, a születés, a szerelem, a halál, a dicsőség, a fájdalom, az emberiség nagy tragédiái. Ha Bach Goldberg-variációit hallgatjuk, megsejthetjük, hogyan bomlik ki egyetlen dallamból egy egész univerzum. Berlioz Fantasztikus szimfóniája a szerelemtől az őrületig vezet, aztán feloldoz. Wagner ugyanennek a szerelemnek a mennyei lényegét keresi. Mahler Feltámadás-szimfóniája nem csupán karcolgatja a fájdalom felszínét, hanem megnyugvást ad: van valami a halál után. Ligeti Requiemje megmutatja, milyen a pokol, de visszahoz. Olyan ez a léleknek, mint a testépítésben a mikrotrauma: apró szakadások az izomrostban, amelyeket a szervezet úgy gyógyít be, hogy megnöveli az izom keresztmetszetét.
Ne vegyük el a klasszikus zenétől a komplexitást, az ismeretlen erejét. Ebben rejlik a lényege.
Egy anekdota szerint Sztravinszkij táviratot kapott egy balettjének bemutatója előtt: „Nagy siker lesz a zene. Stop. Fergeteges siker lenne, ha egy revüzeneszerző áthangszerelné. Stop.” Sztravinszkij szelíden utasította el az ajánlatot: „Beérem a nagy sikerrel. Stop.” Pedig éppen arról van szó, hogy Sztravinszkij nem érte be a zajos sikerrel. Többet akart, újat, ismeretlent, valamit, amire érdemes figyelni.
A cikk eredetileg a Fidelio 2018-as Kult50 c. kiadványában jelent meg. Vásárolja meg a könyvet itt!
A fejlécképet szabadon felhasználható fotókból Csabai Máté készítette.