Amikor felnőttem, két szentet tisztelt minden zongorista: Richtert és Fischer Annie-t...
Igen, de érdekes, hogy pont Richtert nem szerette különösebben, pedig azonos generációhoz tartoztak, Richter mindössze két évvel volt fiatalabb nála. Persze kölcsönösen és nagyon tisztelték egymást, de hatalmas volt az ízlésbeli különbség – és értelemszerűen nem érdemes azon vitatkozni, hogy kinek a javára. Én Annie világát érzem magamhoz közelebb állónak, elsősorban azért, mert megvolt benne egyfajta „közép-európaiság”, amelyet nagyon nehéz lenne ugyan jelzőkkel körülírni, de amelynek zsigerileg mindannyian, akik itt nőttünk fel, természetes örökösei vagyunk.
Ez leginkább a Mozart-és Beethoven-játékban – amelyek amúgy is Fischer Annie repertoárjának gerincét alkották – érhető tetten?
Igen, a bécsi klasszikusokat mindenképp ide kell sorolni, ezen kívül a romantikusokat is Mendelssohnig, Schumannig bezárólag. De a késő romantikának az az ága, amely vállaltan a szélsőségeket kereste, már nem – tehát Mahler, Richard Strauss, Max Reger, Hugo Wolf és Zemlinsky világa már nem ez az irány, és ezalatt nemcsak a műveket, hanem az előadó-művészetben képviselt esztétikai irányt is értem. Míg Tóth Aladár Hubermannról lelkendező kritikát írt, három nappal később Fritz Kreisler koncertjéről lesújtóan nyilatkozott. Persze ennek a speciális örökségnek – értem ezalatt a „közép-európaiságot” – megvannak az árnyoldalai is. Például a meglehetősen egyoldalú németzene-orientáció, amely negligálja a latin kultúrájú zenéket: ennek elsősorban a francia repertoár volt szenvedő alanya a két háború között.
Ez az örökség láthatóan Fischer Annie fókuszát is meghatározta.
Igen. Ha róla beszélünk, elsősorban a Mozart-, Beethoven-, Schubert- és Schumann-interpretációk jutnak az eszünkbe, méghozzá elemi erővel és részletességgel: vannak olyan nyolctaktusos periódusok, amelyek máig a fülemben vannak. De mint minden szuverén művész, ezen a területen sem volt mindenevő, például a Beethoven-szonátasorozat, amit inkább csak ráerőltettek és életében nem is engedett publikálni, tudhatóan elég nagy nyűg volt a számára. Eleve az összkiadás gondolata, amely valljuk be, inkább csak a kiadók és a gyűjtők számára kedves, nagyon távol áll egy előadótól, aki csak azokkal a művekkel foglalkozna, amelyről valóban mondanivalója van. Annak idején én is hasonló helyzetben voltam, amikor a Philips felkérésére elkezdtem felvenni az összes Bartók-zongoraművet: volt, hogy éveket kihagytam, mert nem voltam hajlandó stúdióba menni addig, amíg nem éreztem azt, hogy annyira az enyém egy-egy darab, hogy annak már „ki kell jönnie”.
Ha már a Beethoven-sorozat került szóba: az orosz kollégák is rengeteg Beethovent játszottak, Gilels élete utolsó évtizedében huszonkilencet felvett a harminckettőből, amelyre sokan máig egyfajta etalonként tekintenek.
Az oroszok Beethovenje nagyon más, óriási a különbség. Gilels esetében ott áll meg leginkább a párhuzam, hogy ő sem volt elégedett a saját sorozatával. Más a billentés, másképp viszonyul az időhöz, más esztétikát képvisel, mint a Dohnányi-iskolában nevelkedett, talán konzervatívabb, de mindig halálbiztos stílusérzékkel rendelkező Annie. És ez a stílusérzék, amely fejlett kritikai érzékkel is párosult, volt a legendásan szókimondó és egyenes értékítéleteinek az alapja, amellyel lehet, hogy néha megbántott egy-egy kollégát, de még sokkal többen hálásak ezekért a lényeglátó és spontán reakciókért.
Mi a közös Fischer Annie és Kocsis Zoltán zongorázásában?
Elsősorban a már említett közép-európaiság, de nem annyira zenei-esztétikai szempontból, mint „zongorázásilag”. Hogy ez mit jelent? Azt, ahogyan ráteszem a kezemet a hangszerre, aki zongorázott már, az azt hiszem, tudja, miről beszélek. Három szinten lehet birtokba venni egy darabot: egyrészt vizuális szinten: én látom a kottát, ha kell, amikor játszom vagy vezényelek. Másrészt a zenei szubsztanciát: a hangok testet öltenek a tudatomban, kapcsolódnak egymáshoz, bármikor elő tudom hívni és reprodukálni őket a saját hangszeremen, jelen esetben a zongorán. És ne becsüljük alá a harmadik típusú memóriát, amit minden iskola elismer, az izmok emlékezetét. A fizikai-motorikus rendszer, amely nélkül nincs zongorajáték: a hangszerrel való fizikai kapcsolat minősége, módja, eszközei, amelynek bevésődései rengeteg mindent befolyásolnak. Ez utóbbiban Fischer Annie-val, de sorolhatnám még Ránki Dezsőt, Jandó Jenőt, Schiff Andrást is, sokkal inkább egy nyelvet beszélünk, mint mondjuk Richterrel, akivel hiába játszottunk négykezest, hiába tűnik úgy, hogy az egy tökéletesen természetes kamarazenei produkció, valójában alapvető hangszeres „nyelvi” különbségeket kellett áthidalni a megvalósításához.
Melyek a legemlékezetesebb személyes élményeid vele?
Ha felmentem hozzá a Szent István parki lakására, mindig felvételeket kellett vinnem. De talán jobb is volt így, mert azon a Bösendorfer zongorán inkább csak gyakorolni lehetett, nem volt alkalmas arra, hogy bárki is koncertélményt produkáljon rajta. Döbbenetesen találó meglátásai voltak, olyanok, hogy sokra közülük tényleg a mai napig emlékezni tudok. Fajsúlyos ember volt, tökéletesen távol állt tőle minden alakoskodás, képmutatás, nem hallgatott el az ember előtt semmit. A tapintat nem volt az erőssége, de ez inkább hasznos, ha érdemben akarunk zenéről beszélni valakivel. És azt sem rejtette véka alá, ha egy éppen divatos irányzattal nem tudott azonosulni, például rengeteg orosz zene jött be akkoriban, de Annie még Rahmanyinovot sem szerette, nem is játszotta ezt a repertoárt. A legkorábbi, és talán a legmaradandóbb élményeim vele előadóként a Mozart-zongoraversenyek: a 482-es Esz-dúr, a 467-es C-dúr (a Busoni-kadenciákkal!), a 491-es c-moll, a 466-os d-moll. De a korai zongoraversenyek közül például nem játszott egyet sem, ő még abban a korban nőtt fel, amikor a mesterművekre koncentráltak és nem a repertoár kevéssé ismert szeleteinek felfedezésére. Ha az ember kottával a kezében hallgatja Fischer Annie felvételeit, nem mindig azt hallja, amit lát. De ami a hangok között van, amit elmond az arányokkal, az idővel, a szünetekkel, a sajátos hangsúlyokkal, frazeálásokkal, az az igazi üzenet. Azt kell figyelni. Aki érti, annak ezt nem kell magyarázni.