A december 23-i koncerten Bach Karácsonyi oratóriumának második és harmadik kantátája közé a zeneszerző egy további művét is beillesztették. Hogyan állt össze ez a műsor?

A lutheránus egyházi év szerint karácsony ünnepköre hat ünnepnapból áll – karácsony első napjától vízkeresztig –, így született meg az 1730-as évek közepén Lipcsében az a hat Bach-kantáta, melyek együttesét mi, az utókor ma Weihnachtsoratoriumnak, Karácsonyi oratóriumnak nevezzük. A hat kantátát Bach korában soha nem adták elő egyszerre, sőt, egynél többet sohasem: mindig csak az adott napra írottat, istentisztelet keretében. (Bach kortársai, például Gottfried Heinrich Stölzel is komponáltak néha ilyen „oratóriumot”, ugyanezt a logikát követve: egy adott évben az ünnepkör minden napjára született egy-egy kantáta.) Elvileg a liturgia szempontjából az lenne az optimális, ha a darabok ma is hat különböző istentiszteleten hangoznának el, de koncerten persze egymás után szoktuk eljátszani őket – ami nem nagy baj, hiszen ebben az esetben amúgy is

A kantáták első fele a naptári év végéhez, karácsonyhoz kötődik, míg a másik három újév után következik. Ha az embert december végére kérik fel Bach-koncertre, általában az első háromból válogat, ha januárra, akkor a többiből. Véletlen egybeesés, hogy a 2022. évet épp a negyedik, ötödik és hatodik kantátával kezdtem (a Purcell Kórussal és Orfeo Zenekarral Pécsett, a Müpában és Párizsban), most pedig a Nemzeti Filharmonikusokkal az első hárommal fejezzük be. A beillesztett, Süßer Trost, mein Jesus kömmt kezdetű, BWV 151-es mű karácsony második napjára íródott (körülbelül egy évtizeddel korábban az oratóriumnál), ideális tehát a koncert második része elején, a harmadik napra született „oratórium-kantáta” előtt. Fontos tudni, hogy Bach korában a szoprán szólisták kisfiúk voltak: korlátozottan lehetett őket terhelni, és – ha statisztikát csinálunk – azt látjuk, hogy az egész vokális Bach-életműben, így a Karácsonyi oratóriumban is, az énekes szólistákból a szoprán hangfajúnak jut a legkevesebb feladat.

Márpedig a 151-es kantátában található Bach egyik legszebb szopránáriája – úgy látszik, akkor rendelkezésre állt egy olyan fiúszólista, akinek ilyen magas szintű zenét írhatott.

Vashegyi György (Fotó/Forrás: Felvégi Andrea / Cziffra100)

A Karácsonyi oratórium másik érdekes sajátossága, hogy benne Bach korábbi műveinek zenéjét is felhasználta.

Valóban, a hat kantáta a ma használatos zenei terminológia szerint paródia: arról van szó, amikor Bach egy korábban – eredetileg más szövegre – megkomponált zenéjét új szöveg ráillesztésével ismét felhasználja. Bach nagyon fontos munkatársa volt Lipcsében a költő Picander: mikor ez a ciklus született, már legalább egy évtizede dolgoztak együtt. Picandernek különleges tehetsége volt ahhoz, hogy olyan szöveget tudott alkotni a már megkomponált zenére, amely nemcsak jól énekelhető volt arra (szótagszám, versforma és prozódia tekintetében), hanem a zenével együtt azt az illúziót is keltette a hallgatóban, mintha a zene eredetileg is erre a szövegre íródott volna. Az első változat megismerése ezért sokszor érdekes adalék a művek megértéséhez: a Karácsonyi oratórium első kantátája például kiírt üstdobszólóval kezdődik. Ez elég ritka megoldás a barokk zenében: Purcellnél fordul még elő A tündérkirálynő negyedik felvonásának elején (több efféle példára hirtelen nem is emlékszem). A timpani szólója után nem sokkal (elég látványosan) belépnek a trombiták is: a tétel karácsonyi szövege – „Jauchzet frohlocket” („Örvendjetek, ujjongjatok”) – nem magyarázza meg a különleges hangszerválasztás okát. Ha viszont megnézzük az eredeti, világi kantátát (BWV 214), ott az szerepel a kezdősorokban: „Tönet, ihr Pauken! Erschallet, Trompeten! („Szólaljatok meg, dobok, zendüljetek föl, trombiták!”). Pontosan ez történik Bach fenomenális partitúrájában: ezt a kapcsolódást a karácsonyi szövegből már nem lehetne visszafejteni.

Sokat vezényel jóformán ismeretlen műveket, amikor egy ilyen gyakran játszott művel foglalkozik, mint a Karácsonyi oratórium, mennyire kell foglalkoznia a rá tapadt szokásokkal, klisékkel? Képes úgy nézni rá, mintha még soha nem adták volna elő?

Nagy tisztelője vagyok Christian Immler német basszbaritonnak (aki 2023 februárjában Mahler Gyermekgyászdalait fogja énekelni Nemzeti Filharmonikusokkal és velem a Zeneakadémián), ő kisfiúszólistaként, majd felnőtt basszbariton énekesként is sokat dolgozott Nikolaus Harnoncourt-ral, egészen pontosan az utolsó Máté-passiójában is közreműködött. Christian mesélte el nekem, hogy Harnoncourt (aki addigra már számtalanszor vezényelte a művet, többször lemezre is vette) azokon a próbákon is úgy nyitotta ki a kottát, mintha először látná, teljesen friss szemmel próbálta nézni... Aki sokat játszik Bachot, annál fennáll a veszély, hogy nem látja a fától az erdőt: annyira beleszeret a zenébe (hiszen olyan felfoghatatlanul zseniális minden), hogy nem képes nagyobb perspektívából rátekinteni. Szerintem Bachot sem lehet csak a saját művein keresztül megérteni: csodálni, analizálni lehet és kell (hiszen Bach nélkül nem lehet élni), de nem ajánlott csak őbenne elveszni. Ez a „veszély” nálam is fennállt, hiszen mindig is nagyon szerettem, sőt:

Vashegyi György (Fotó/Forrás: Csibi Szilvia / Nemzeti Filharmonikusok)

Az utóbbi nyolc-tíz évben viszont tudatosan kevesebbet vezényeltem darabjait, mint korábban, főleg a passióktól igyekeztem egy időre távol tartani magam. Azért volt szükségem erre a szünetre, hogy jobban megismerjem Bach kortársait. Az elmúlt években sokat foglalkozhattam olyan korabeli, egészen csodás lutheránus zeneszerzőkkel (például Telemann-nal és Stölzellel), akiket a saját korukban a közönség még jobban is értékelt, mint Bachot. Nagyon érdekes megvizsgálni, hogy a korabeli közönség hogyan hallgathatta a zenét, mi tetszett nekik Bachban (például improvizációs zsenialitása), és mit találhattak olykor túl soknak benne (például tételei hosszát és kidolgozottságát). Ha megnézzük a tételek időtartamát, azt láthatjuk, hogy egy Stölzel-ária körülbelül fele, de inkább harmada egy ugyanolyan „kategóriájú” Bach-tételnek, egy Zelenka-ária viszont kétszer olyan hosszú, mint Baché. Bach univerzális zsenialitásához nem fér kétség, de sok más, nagyszerű zeneszerzőt is megismerhettem: 2023 nagyhetén (a pécsi Kodály Központban és a Pesti Vigadóban, a Bartók Tavasz keretében) például egy olyan Stölzel-passiót fogok majd vezényelni, mely 1727 óta a világon eddig csak egyszer hangzott el (akkor is a mi előadásunkban). Visszatérve Bachhoz:

Például az oboa da cacciát, ezt a különleges hangszert (mely Bach műveinek korabeli hangszeres előadásához nélkülözhetetlen) az 1960-as években a régizenei mozgalomnak újból meg kellett építenie, és „fel kellett találnia”, ugyanígy Mozart esetében a historikus basszetklarinétot is. Bár én a Bach-passiókat – majdnem 40 évvel ezelőtt – modern hangszereken szerettem meg, a korabeli instrumentumok használata olykor a művek lényegi vonásaira világíthat rá.

Ha jól értem, az újrafelfedezés egy nagyon tudatos, aktív folyamat.

Így van. És ne feledkezzünk meg a szövegről, az a legfontosabb! Még akkor is, ha paródiáról van szó, mint a Karácsonyi oratórium vagy a h-moll mise esetében. (Utóbbinál például a Crucifixus-tételhez a BWV 12-es számú Weinen, Klagen, Sorgen, Zagen kantáta nyitókórusát veszi át Bach, ez a nagyon tragikus hangulatú zene jól illik ide.) Ám ilyenkor is rendkívül fontos a szöveg: a művek azon keresztül szólnak az adott kor – a 17-18., vagy éppen a 21. század – emberéhez. A lutheránus szerzők művei esetében a prédikáció ereje és retorikája a zseniális komponisták zenéjének természetfeletti hatásával egyesül. Jelentős részben ezért hatnak annyira modernnek a ma háromszáz éves szövegek is.

Mennyire foglalkozik a mai közönség a szöveggel? Nem csak azért mennek be a Müpába, hogy szép zenét hallgassanak?

Nagyon fontos megértenünk, hogy a művészet több mint szépség; az a zene esetében is csupán az egyik tényező. Szögezzük le:

Amikor Bach iszonyú dolgokat akar kifejezni, például a gyilkolásról szól egy kórustétel a János-passióban, akkor ütemeken keresztül csak csúf és ijesztő bővített akkordot használ. Más kérdés, hogy – nyilvánvaló módon és jelentős részben – a szépség miatt válunk valamilyen zenének a rajongóivá (legyen szó akár hivatásos zenészről, akár a közönség tagjáról), de a művészetnek egy magasabb és összetettebb igazságról kell szólnia. A nagy zeneszerzők természetesen soha nem szakadnak el teljesen az igazi szépségtől, s ennek érdekében olykor még „kegyes csaláshoz” is folyamodnak: éppen Bach, amikor a világ örömeiről való lemondásról énekel a BWV 169 számú kantáta fantasztikus altáriájában, a zene földöntúli szépsége által a világ örömeit és a lemondás melankóliáját énekli meg, valóban felülmúlhatatlanul. A magam részéről – az elmúlt harminc évben – igyekeztem hozzászoktatni a magyarországi koncertszervezőket (valamint kollégáimat is) ahhoz, hogy mindig tegyék elérhetővé a közönség számára az idegen nyelven elhangzó művek szövegének pontos magyar fordítását. Operák, oratóriumok és kantáták esetében zömben magam fordítottam angol, német, olasz és francia nyelvből, máig én szoktam elkészíteni például a francia operák magyar szövegkönyvét, amelyet a koncerteken kivetítenek. És bár evidencia lenne, de sajnos ki is kell mondani:

– hiszen enélkül hogyan tudná átadni a zene jelentését, mit és hogyan tudna kifejezni? Én csak ilyen előadókkal szeretek és tudok együtt dolgozni, s természetesen ilyen a mostani koncerten fellépő négy kiváló énekes is. Erre a koncertre ugyan még nem én kértem fel őket, de jobb kvartettet el se tudnék képzelni náluk: Baráth Emőke legalább 7-8 éve már igazi világsztárunk, Balogh Eszter pedig pont a Covid előtt nyerte meg a rendkívül rangos londoni Händel-versenyt. Megyesi Zoltán és Najbauer Lóránt is régi és nagyszerű kollégáim: igazán örülök, hogy ismét együtt dolgozhatunk.

Vashegyi György (Fotó/Forrás: Posztós János / Müpa)

Mennyire dolgozik másként egy Bach-mű esetében a Nemzeti Filharmonikusokkal, mint egy régizenére specializálódott együttessel?

Ha jól emlékszem, régen, még 2000 környékén vezényeltem őket utoljára Bach-darabban, azóta sok idő eltelt. Bízom benne, hogy a zene szépsége mindannyiunkat megragad majd, és biztos vagyok benne, hogy remek partnerek lesznek az előadásban.

Főzeneigazgatóként szeretné a zenekar régizenei oldalát is erősíteni?

Ha tavaly ilyenkor azt mondja nekem, hogy ma arról fogunk beszélgetni, főzeneigazgatóként hogyan képzelem el a Nemzeti Filharmonikusok jövőjét, nagyon meglepődtem volna. Körülbelül egy évvel ezelőtt került sor arra a nagyon sikeres Félicien David-koncertünkre – a Herculanum című francia romantikus nagyopera koncertszerű magyarországi bemutatójára –, amely valószínűleg szerepet játszott a meghívásomban. És amikor felkértek, egyik első kérdésem – mind a zenekar, mind az énekkar művészeihez – az volt, hogy milyen repertoárt szeretnének velem előadni. A Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar koncertjei kivételével egész eddigi életemben mindig, minden zenekarnál vendégkarmester voltam: azt vezényeltem, amire hívtak. Saját együtteseimnél lehetőségem nyílt tudatosan repertoárt építeni – nem is elsősorban magamnak, hanem együtteseimnek, zömében magammal együtt –, de annak nagy része nem vihető át közvetlenül a Nemzeti Filharmonikusokhoz. Továbbvihető, sőt szerintem feltétlenül célszerű továbbvinni viszont azt a régizenei szemléletet, amelyet ott alkalmaztam. Gyakran kérdezik tőlem: mi is az a régizene, mettől meddig tart? Azt szoktam válaszolni erre, hogy minden olyan alkotás, melynek a szerzője már nem él, bizony régizene. Egy élő zeneszerzőnél rá lehet, és fontos is rákérdezni bizonyos előadói megoldásokra: például a 44-45. ütemben vajon csinálhatok accelerandót és crescendót szerzői engedéllyel, annak ellenére, hogy nincs odaírva?

Vagy amikor egy olyan zenei utasítást alkalmaz egy mai komponista, amely például a 18. században egészen mást jelentett, mint 120 évvel később: nekem most melyiket kell választanom a 21. századi mű előadásakor? Ezt a legegyszerűbb megkérdezni egy szerzőtől, ám ha már nem él, kutatni kell: és annak a módszere nagyon hasonló, akár Bartókról van szó, akár Bachról, Monteverdiről vagy Rameau-ról. Együtteseimmel az elmúlt évtizedben nagyjából tizenöt teljes francia operát vettem fel lemezre, legutóbbi albumunk (egy Cherubini-nagyopera) bő egy hete nyerte el a párizsi Opera Magazin Gyémánt Nagydíját (Diamant de l’Opéra). E barokk és koraromantikus partitúrák logikus folytatása az a francia romantikus operarepertoár, amellyel már elkezdtünk foglalkozni a Nemzeti Filharmonikusokkal. David Herculanum-ja után előttünk áll Massenet Werthere, majd Lalótól a Le Roi d’Ys: ezekben biztosan tovább tudom vinni a Nemzeti Filharmonikusokkal azt, amit a 18-19. századi francia zenéről eddig megtanultam. Éppen emiatt örültem annak, hogy mind a zenekar, mind az énekkar művészei megjelölték nekem a francia romantikus repertoárt, mint a közös jövőnkre nézve kívánatos egyik irányt. Biztosan lesznek időnként barokk koncertjeink is együtt, de leginkább a Haydn-Mozarttal kezdődő 18-19-20. századra szeretnék összpontosítani.

Vashegyi György (Fotó/Forrás: Nagy Attila / Müpa)

Milyen korszakokat, stílusokat emeltek még ki a zenészek?

Szintén nagy örömömre az operát is említették: talán nem meglepetés, hogy hozzám is nagyon közel áll a műfaj, természetesen az oratóriumokkal együtt. Ezek által a Nemzeti Filharmonikus Zenekar és a Nemzeti Énekkar között az eddiginél szorosabb együttműködés alakulhat ki, ami helyes is így, hiszen az elmúlt tizenöt év alatt az énekkar elképesztő szakmai fejlődésen ment keresztül. Pár héttel ezelőtt hatalmas sikert arattak, amikor az amszterdami Concertgebouw világhírű szombat délutáni sorozatában (Zaterdagmatinee) beugrottak Jörg Widmann Arche című oratóriumába: igen nehéz feladat volt, és ők nagyszerűen megoldották. A Nemzeti Filharmonikus Zenekar esetében az is fontos, hogy rendszeresen játsszunk együtt bécsi klasszikát: ezáltal olyanfajta ingerérzékenység épül be a játékmódba, amely a későbbi zenéknél is nagyon jól jön. Talán meglepő, de én szeretem különválasztani Haydn és Mozart zenei világát Beethovenétől: még ha nagyon hasonló is a kompozíciós nyelvezetük, véleményem szerint Beethoven csak egyedül vagy magánál későbbi repertoárral együtt „működik” igazán jól egy koncertműsorban. Ennek jegyében tervezek egy zenekari sorozatot Haydn, Mozart és más kortársaik műveiből: ebbe bevonnánk a Haydneum friss kutatási eredményeit is, hiszen most dolgozzuk fel az OSZK-beli Esterházy-archívumot, és egészen elképesztő színvonalú anyagok kerülnek onnan elő, hatalmas tömegben. Őszinte leszek: a Nemzeti Filharmonikusok élén számomra még szinte minden teljesen új, hiszen

Ez óriási megtiszteltetés, és egyben kihívás. Célom egyedül a minőség lehet, ennek, és a zene szeretetének kell lennie a vezérfonálnak, hogy egymást a zenén keresztül tudjuk inspirálni.

A koncertre egy nappal karácsony előtt kerül sor. Önnek milyen művek kötődnek az ünnephez?

Bach műveiből és persze az egész barokk korszakból sok csodaszép karácsonyi műsort lehet összeállítani. A Capella Savaria Barokk karácsony című lemezét – mely talán éppen legelső Hungaroton-felvételük volt? – szüleimmel évtizedekig minden évben meghallgattuk Szenteste (és nem csak akkor), Zádori Mária (a Nemzet Művésze és a Magyar Művészeti Akadémia tagja) csodálatosan énekel rajta. Különösen szép, ahogyan a Schütz-tanítvány Christoph Bernhard Fürchtet euch nicht című kantátájában az angyal szerepét énekli – valóban angyalian. Aztán említhetném még Corelli Karácsonyi concertóját – érdekes, hogy a barokk korszakban milyen sok olyan nagy mű született, amely erősen kapcsolódik ehhez az ünnephez, míg az általam ismert bécsi klasszikában sokkal kevesebb. Visszatérve kiindulópontunkhoz: Bach Karácsonyi oratóriumával vagy más gyönyörűséges karácsonyi darabjaival nem lehet nagyot tévedni.

Támogatott tartalom.

Fejléckép: Vashegyi György (fotó: Nagy Attila / Müpa)