Eleinte nem játszották. Aztán igen, de nem elég tudományosan. Később elég tudományosan, de nem elegen. Miközben a barokk zene - szójátékkal élve - reneszánszát éli, Bach valahogy problematikus maradt. Mintha nem mernénk természetesen kezelni, játszani és hallgatni. Mintha tudni vélnénk, hogy kell, de azért fél szemmel felé sandítanánk: nem húzza-e össze a szemöldökét Bach tanár úr.

Én persze egészen másképp képzelem el Bachot. Aki ilyen sokféle zenében fejezte ki, hogy mennyire ismeri az életet, akinek ennyi - tehetséges - gyereke volt, az nem lehetett olyan életidegen, mint amilyen embert-művészt az utókor farag belőle. Ma tudni véljük, mely kottafején pontosan mit értett - vonásnemet, hangsúlyt, agogikát - de ettől közelebb kerülünk-e hozzá?

Amikor van Swieten bárónál összeültek az okosok (köztük Mozart), hogy a harminc-negyven éve halott szerzők műveit tanulmányozzák, az abban a korban kivételszámba ment. A múltat igazán a romantika fedezte fel, a zenei múlt pionírját Bach esetében Mendelssohnnak nevezték. A barokk zene ezzel együtt csak lassacskán kapott teret a zenei életben, a korai hanglemezgyártás is ezt bizonyítja. A zenekari művek mellett egy-egy hangszeres lemez (Menuhin, Landowska, Heifetz, Gieseking), nagyon kevés teljes ciklus (Casals csellószvitjei, Edwin Fischer Wohltemperiertes Klavierja), egyetlen oratórium (a húzott, mosolyogtatóan romantikus voltában is nagyszerű Máté-passió Mengelberg vezényletével) mutatja, az 1930-as években mit hallgattak dédapáink. Az ötvenes évekig kellett várni, hogy a nagy oratóriumok méltó előadásban rögzüljenek (Günther Ramin, Herman Scherchen, korai Karajan), s ekkor indul el Glenn Gould, akinek Bach és a lemezipar sokat köszönhet. A hatvanas évekre nagyszerű előadásokban elérhető az az alaprepertoár, mely egy művelt ember számára akkoriban bőven elég.

A historikus mozgalom aztán fordulatot hoz. Igaz, van is miért. A sokszor nehézkes, fárasztó, horribile dictu unalmas előadások (idős Karajan) ellenében szükség van a világosabb, könnyebb, befogadhatóbb interpretációkra; a műveket pedig - a kotta mind mélyebb tanulmányozásával - meg kell szabadítani a rájuk rakódott előadói hagyományoktól. Az eredmény viszont kettős: mert miközben létrejön egy igényes, a szó eredeti értelmében humanista megközelítés, mely az írott anyag mellett Bach korának gyakorlatát is mind mélyebben igyekszik megismerni, a régizenei mozgalom röpke két évtized alatt - nem annyira tudományos, sokkal inkább üzleti okokból vagy egyszerűen divatból - kizárólagossá válik, s e hatalmi helyzetben nem mindig szolgálja a fejlődést. Ma a tudomány - úgymond - kötelez. Ma tudni véljük, mekkora apparátussal szabad játszani, mit jelentett egy előke Bach korában, ma a barokk hangszer nem kuriózum, hanem alapkellék. És ha ma egy együttes mondjuk a motettákhoz fordul, akkor üstöllést mind a hatot előadja, mert az úgy dukál. De hogy is állunk Bachhal, Bachhoz? Tényleg többet tudunk róla, tőle? Én ebben meglehetősen szkeptikus vagyok. Miközben iszonyúan fontos, hogy a zenetudomány minél több tényt tárjon fel, és miközben ennek más szerzőknél (Biber, Monteverdi, de akár Händel is) igenis van olyan hozadéka, hogy felfedezünk új műveket, Bach esetében túl sok a skrupulus. Ma egy fiatal zongorista nem játszik Bachot, mert nem mer, mert ugye Bach korában nem volt zongora. A legtöbb hegedűs - a Zeneakadémia elvégzése után - kerüli a Bach-műveket, mert ha nem specializálódott a barokkra, vagyis ha nem historikus előadó, akkor beleszaladhat a pofonos bozótba. Egy nem historikus karmester pláne nem ugrik neki egy szvitnek, egy Magnificatnak, mert könnyen ledilettánsozzák. Így aztán a kutya se játssza a hegedű-zongoraszonátákat, e remekműveket, s a koncertlátogató, aki valamiért nem szereti a korhű előadásmódot, hosszú szezonokra könnyen Bach nélkül maradhat.

Egy másik probléma Bach esetében, hogy merünk-e szelektálni. Merünk-e egyes műveket szeretni, és merjük-e azt mondani másokra, hogy nem ismerjük? Tegye fel a kezét, aki az összes kantátát szereti. Na jó, akkor az tegye fel, aki egyformán ismeri és kedveli a partitákat. Wilhelm Furtwängler a zene halálának és elképzelhetetlennek tartotta, hogy valaki egy koncerten előadja a teljes Wohltemperiertes Klaviert. Ma az ilyesmi nemhogy nem ritkaság, hanem bravúrszám, melyről neves zongoristák érzik úgy, hogy illik „megugrani". Hozzám közelebb áll a fiatal Martin Helmchen, aki szerint egy Bach-partitához évek kellenek, és aki szíve szerint Bachot kottából játszana.

A nehézséget alighanem maga Bach okozza, mégpedig azzal, hogy minden műve önálló remekmű. De szinte mindegyik másképp, akár egy műfajon belül is. A kantáták esetében ez evidens, de például a hat Csellószvit vagy a hat Brandenburgi verseny is hat-hat világ, nem egyformán kell közelíteni hozzájuk sem előadóként, sem hallgatóként. Attól, hogy egy amatőr kórus sikerrel veszi a (terjedelmesebb) Jesu, meine Freudét, még nem biztos, hogy nem törik bele a bicskája a (rövidebb) Der Geist hilftbe (biztos, hogy beletörik), és ha sok szép h-moll mise-interpretációt ismerünk, tessék nekem egy telitalálatot mondani a G-dúr miséből. Ha nem Bachról lenne szó, alighanem többen mondanák, hogy az egyik szólószonátát, korálelőjátékot, francia szvitet jobban szeretik, közelebb áll hozzájuk. De Bach esetében közbelép egyfajta tekintélytisztelet - vagy annál is több -, amikor félünk azt mondani, ez vagy az kevésbé tetszik, kevésbé ejt rabul. Bach ugyanis sokak számára egyfajta Istenbizonyíték, és innen nézve káromlásnak vélhető az efféle szubjektív kijelentés.

Én viszont maradok a magam kis elavult Bach-világánál, melyben a „legek" közt szerepel Gardiner Magnificatja ugyanúgy, mint a Busch Chamber Players harmincas évekbeli felvételei a zenekari művekből, ahol Martzy Johanna vagy Starker János előrébb van, mint az összes későbbi előadás, és ahol Szvjatoszlav Richter játékát hallgatva egy pillanatra sem hiányoznak azok a művek, melyeket nem vett fel, mert - talán - „nem volt érkezése". Általában az a tanácsom, félre az előítéletekkel, félre a skrupulusokkal, hallgassuk Bachot minél többet és minél felszabadultabban, alakítsunk ki és ápoljunk vele személyes viszonyt, és erősen figyeljünk. Mert Bach tanár úr nem vonja össze a szemöldökét.