A d-moll toccata nehezen összehasonlítható Bach más orgonaműveivel, zeneszerzői technikája nem jellegzetesen bachi természetű, lejegyzésmódja pedig néhány évtizeddel későbbi gyakorlatot tükröz, hogy csak néhányat említsek Williams érveiből. A legmeggyőzőbb érve azonban az, hogy a darab írásmódja, felrakása inkább emlékeztet szóló hegedűdarabra, mintsem orgonakompozícióra. Williams, emlékeim szerint megengedte, hogy a darab esetleg származhat Bachtól, de akkor bizonyára hegedűmű lehetett, az orgonaátirat pedig egy későbbi kor terméke. Williams a hegedűrekonstrukcióhoz az a-moll transzpoziciót javasolta, ebben a hangnemben ajellegzetes hegedűfigurák még meggyőzőbben és még természetesebben játszhatók. Az utóbbi években hegedűdarabként játszotta lemezre például Andrew Manze (Harmonia Mundi), aki nem mellesleg elkészítette a darab kottakiadását is. Manze megmaradt a d-moll hangnemnél, Maxim Vengerov legújabb CD-jén az a-mollt választotta. Akár Manze előadásában, akár Vengerovéban hallgatjuk is meg, eléggé evidensnek tűnik Williams felvetése: a d-moll toccata és fúga hegedűdarab. S hogy ki a szercője? Úgy tűnik, hogy a kompozíció népszerűsége ezt a kérdést másodlagossá tette.

A jövőben tehát valószínűleg hozzá kell szoknunk a d-moll toccata hegedűátiratához - magam szívesen teszem -, és ahhoz is, hogy Ysaye jelentékeny zeneszerző volt. Vengerov lemezéig némi szkepszissel és idegenkedéssel forgattam technikás hegedűsök lemezeit, ha egy-egy Ysaye-kompozíció címét is felfedeztem a track-listán. Előítéleteim többé-kevésbé, de rendre beigazolódtak. Bennem lehetett hiba, mert az ezúttal négy, korpulensnek mondható Ysaye-szonátát kínáló Vengerov-CD arról győzött meg, hogy Ysaye-t tényleg érdemes játszani és hallgatni. Ezek a művek a szó legnemesebb értelmében kompozíciók, s csak mellesleg virtuóz hegedűdarabok, reprezentánsai a szerzőjükre jellemző kiforrott és különleges hegedűtechnikának. S bizonyára nem véletlen, hogy az Ysajie-t középpontjába állító CD-re Vengerov felvett egy Bach-művet is. Felületes szemlélő könnyen félreértheti Vengerovot, aki a Bach-darab előadásakor barokk hegedűre vált. Az ifjú sztár behódol a divatnak, most megmutatja, hogy ő ezt is tudja - gondolhatnánk. Vengerov azonban Ysaye műveinek bachi vonatkozására kívánja ezzel felhívni a figyelmet, s szándékosan nem a kézenfekvő, éppen ezért félrevezető megoldást - a hegedű partitákkal való párhuzamba állítást választotta, hanem egy olyan darabot, ahol a hangszer és a műfaj között feloldhatatlannak látszó feszültség van. Ezzel hívja fel figyelmünket arra, hogy Ysaye darabjai nem pusztán technikai, hanem műfaji, így zeneszerzési problémákat is felvetnek. Vengerov érdeme pedig nem kevesebb, mint hogy bebizonyította: e problémákra Ysaye hatásos és tehetséges választ adott.

Bach: a-moll szonáta, BWV 565 (a d-moll toccata és fúga szólóhegedű válfozata), Ysaye: Szonáták (op. 27/2-3-4-6), Scsedrin: Echo szonáta, Balalajka; Maxim Vengerov - hegedű; EMI Classics