A fiatal hangversenylátogatók gyakran tapasztalják, hogy nem a saját korosztályukkal van tele a koncertterem, de még csak nem is egyenlőképp képviselik magukat a korosztályok. A hallgatók vastag többsége elmúlt 50 vagy 60 éves. A CBC adásában Nicola Benedetti arról beszélt, hogy ez tulajdonképpen szép dolog.
Először arról volt szó, hogy miért fontos az iskolákban a klasszikus zene oktatása illetve felhasználása. „Ez egy hosszabb, komplexebb művészeti forma, ennélfogva alkalmas a történetmesélésre, és jól adaptálható. A többi tárgy általában tényeket közöl: ez ez, és kész.
De a zene megengedi, hogy saját személyiséged láthatatlan részeivel foglalkozz: a gondolataiddal, az érzéseiddel.
Ez hatalmas hatással bír arra, hogy hogyan bánunk egymással, hogyan élünk egymás mellett, és hogyan beszélünk az emberekkel. Nem azt mondom, hogy varázsütésszerű megoldás, de azt hiszem, a klasszikus zene rendkívül kreatív elfoglaltság lehet a gyerekek számára, és gondolkodásra, elmélyülésre serkentené őket.”
Ezután terelődött a beszélgetés arra, aminél igazán felkaptam a fejemet. Huszonévesként jómagam is idegenül érzem magam néha a koncerttermekben, pedig nincs rá semmi okom. Legközelebb Nicola Benedetti szavaira gondolok majd, ha hangversenyre megyek.
Benedetti azzal folytatja, hogy nem csoda, hogy ez az elmélyült kikapcsolódás többnyire az idősebb generációt vonzza.
Nem jó, ha kritizáljuk a közönséget azért, mert idősek.
Nem is tudom kifejezni, milyen szörnyű ez, és mennyire sértő megbélyegezni egy korosztályt, tovább mélyítve ezzel a generációk közti szakadékot.”
A riporter kérdésére így folytatta: „Sokszor problémának gondoljuk ezt, azt mondjuk, hogy tenni kell valamit [az idős közönség ellen]. De azt hiszem, hogy ez nem egy probléma, sőt, gyönyörű, hogy emberek, akik kicsit elfáradtak az életben, mert családot alapítottak és felnevelték a gyerekeiket, találtak egy szép esti elfoglaltságot. Elmennek, és meghallgatnak egy szimfóniát, felfedeznek új zeneműveket.”
Az angol nyelvű beszélgetés a CBC hangtárában hallgatható meg.