Balog József: „Fontos belelátnunk a zeneszerző koponyájába”

Családi körből valók az első zenei élményei?

Nálunk tradicionálisan mindenki zenész volt, cigányzenész családból származom, vannak fotóim száz évvel ezelőttről, amiken a felmenőim muzsikálnak. Késői gyerekként – édesapám 48 éves volt, amikor születtem – már csak hallomásból tudom, hogy bőgős nagypapám a „Tripoliszban” nevelkedett, két sarokra a Cziffra családtól. [A Tripolisz hírhedt angyalföldi szegénynegyed, az 1910-es években épült, és az 1970-es évek végén számolták fel végleg – a szerk.] Apám sokat mesélt nagyapámról, Cziffra Györgyről is, hogy együtt fociztak…, tulajdonképpen minden adott volt, hogy zenész legyek. Hegedűvel kezdtem egészen korán, két-három évesen édesapám már kezdett tanítani skálázni.

Édesapja prímás volt?

Énekes prímás, a vendéglátóiparban jól ismerték a gyönyörű hangjáról. Csodálatosan énekelt. Nagyon sokat tanultam egyébként már abból is, ahogyan a magyar nótát énekelte, példát adott hozzáállásból, megformálásból, mindabból, amiben ma is hiszek, akár egy klasszikus zenemű kapcsán. Nála tapasztaltam meg, és azóta is tartom, hogy szinte mindegy, milyen hangszer van a művész kezében, pár ütem után úgyis megmutatkozik a tehetség. Vegyük csak a zongorát – valószínűleg a zongorahangról tartom majd az akadémiai székfoglalómat, mert az civilnek, zenésznek egyaránt érdekes lehet –, sokat beszélünk például arról, hogyan indítsunk egy hangot,

egész életünkben illuzionálunk valamit, pedig a zongora egyszerű ütőhangszer: alig pár ezredmásodperc, amikor a kalapácsfej megüti a húrt.

Engem rendkívül foglalkoztat ez a pár ezredmásodperc a hangszerfejlődés tükrében. Folyamatosan agyalunk, mit és hogyan kellene csinálnunk, de arról kevés szó esik: mi történik valójában bent a zongorában? Mekkora erővel üti meg a kalapácsfej a húrt? Milyen anyagból készül egyáltalán a kalapácsfej? És hány összetevője van csupán ennek az egy kérdésnek? Mit ettek a juhok, hogyan változott az éghajlat, változtak a legelők, és alakult ennek hatására a juhok szőre az elmúlt évszázadokban? Hogyan fejlődött a hangszer, nőtte ki magát például Steinway D-modellé, amelynek a hangja túlszárnyalja a zenekart, miközben a legapróbb, finom részleteket, nüanszokat is hallhatóvá teszi? A kérdéseim, a kíváncsiságom, az egész hozzáállásom otthonról jön. A hegedűt ugyan nagyon hamar letettem, de volt egy pianínónk, emlékszem, a testvérem játszott rajta, és leültem én is játszogatni négyévesen, apám bejött a szobába, mert hallotta, hogy fülből kikerestem egy dallamot, „megtaláltad, valószínűleg ez lesz a hangszered” – mondta. Ekkor kezdtem el magántanárnál kottát olvasni. Müller Gabriella szolfézst tanított, illetve megmutatta a zongorán a hangokat. Tulajdonképpen hamarabb tudtam kottát olvasni, mint betűket.

Csodagyerekként kezelték?

Édesapám a családi tradíció miatt szerette volna, ha zenélek, de nem erőltette. Viszont azt mondta, ha már csinálod, akkor csináld rendesen. Következetesen tartotta a balanszot, ami az egészséges gyerekkorhoz szükséges, megkövetelte a napi két-három óra gyakorlást, azután mehettem focizni. Ez az egyensúly elengedhetetlen az életben, ezt ma is így gondolom –

túl sok csodagyereket láttam, akik már nem muzsikálnak!

Hatévesen kerültem zeneiskolába, ahol hamar kiderült: abszolút hallásom van, három hangig meg tudtam mondani, milyen hangzatot hallok, dúrt vagy mollt, hangnévvel énekeltem vissza a hangokat – így indultak a zeneiskolai tanulmányaim. Hat évig jártam a XIII. kerületbe László Évához, aki fantasztikus tanár, mind a mai napig jóban vagyunk, majd felvételt nyertem a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolába Schweitzer Katalinhoz. Aztán az érettségi előtt pár hónappal meghalt az apukám. Pedig nekem ő volt a mindenem. Kicsit mindent azért is csináltam, hogy büszke legyen meg elégedett. Persze voltak barátaim, de a zene édesapámhoz kötött, és a horgászat, ami a mai napig hobbim. Tőle tanultam, milyen fontos a rekreáció! Ha volt három-négy zongoraórám egy héten, hétvégén már mentünk horgászni, és csak ültünk egész nap a vízparton. Ez egyébként a mai napig így van, próbálom beépíteni az életembe, megtartani ezt a szokást. Apám halálával tulajdonképpen magamra maradtam anyagilag. Tizenhét évesen felnőttem. Addigra már túl voltunk a rendszerváltáson, amikor édesapám gyakorlatilag kikerült az utcára – 23 évig játszott egyazon helyen, ahol betettek a helyére egy zenegépet –, négy-ötezer forint volt a nyugdíja. Ez a részletkérdés vitt el aztán a versenyzés irányába. Apám meghalt novemberben, majd jött az érettségi, a felvételi, és engem nem vettek fel a Zeneakadémiára.

Balog József (Fotó/Forrás: Walter Péter / MMA)

A versenyeket viszont egymás után nyerte…

Be akartam bizonyítani, hogy mégiscsak erre a pályára való vagyok. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Budapesti Tanárképző Intézetében rengeteget tanultam Krause Annamáriától, és még a felvételi évében elindultam a Földes Andor Zongoraversenyen. Azért az furcsa volt, hogy tanárképzősként versenyeztem a zeneakadémisták között, és rögtön második helyezett lettem.

Majd következett az 1999-es Országos Chopin Zongoraverseny, amelyen I. díjat, különdíjat nyert Budapesten és Debrecenben, II. díjat Szegeden.

Tulajdonképpen ezek a megmérettetések adták vissza az önbizalmamat, és a nemzetközi sikerek a 2000-es években. Ezzel együtt kikerülhetetlen, hogy korrupcióról beszéljünk a zenei versenyek kapcsán. Ezt is meg kellett tapasztalnom… Rengeteg kudarc ért, amelyekből mindig felálltam, és a kétkedés is csak arra késztetett, hogy még jobb legyek. Próbáltam objektíven látni, hogyan játszom, s hogy mi lett ennek az eredménye? Tizennégy nemzetközi versenydíj. Így tudtam egzisztenciát teremteni. Hamar rátaláltam a feleségemre, Fülöp Andrea zongoraművészre, akitől rengeteg erőt kaptam. Diploma után elmentem korrepetitornak, énekesekkel foglalkoztam nyolc éven át – gyönyörű a repertoár, többek között Schumann, Schubert olyan igényes zongoraszólamokat írtak, amelyek önmagukban is megélnének –,

a legnagyobb élmény mégis az volt, hogy zongorán mutathattam meg, hogyan kell énekelni.

Ez a tapasztalat is hozzátett a játékomhoz, s közben megérezhettem: édesapám örökségéhez kapcsolódom. A versenyek viszont elmaradtak. Olyan korrupciós történetekbe futottam bele, amelyek egy életre elvették a kedvem az ilyenfajta megmérettetésektől.

A díjakból azonban fellépések és lemezfelvételek születtek. Első, Hungaricum című szólólemezével rögtön elnyerte a Liszt Ferenc Nemzetközi Lemeznagydíjat 2005-ben.

Így van, szépen elindult a felfelé ívelő spirál, bár megmondom őszintén, voltak nagyon nehéz időszakok. De én nem az a típus vagyok, aki föladja. Ha egyik nap borús az ég, másnap reggel felkelek, és újrakezdek mindent. Az előadó-művészet egyik fontos momentuma, hogy kiszakít abból a világból, amelyben élünk, és másik dimenzióba emel. Ráadásul ez együtt történik a közönséggel – ezt azonnal érezni, amint megszólal a zene –, mintha lenne valamiféle fonál fölfelé… Ennek megtapasztalása és az ebben való erős hit adott erőt, hogy fölálljak a legnehezebb helyzetekben. A hitem nélkül zenélni sem tudnék: áldásnak érzem, hogy zenével foglalkozhatom.

Visszatekintve értelmet nyernek a kudarcok is?

Kocsis Zoltán mondta, hogy nem a tökéletességre kell törekedni, hanem az örökérvényűségre. Nekem nagyon fontos lett ez a mondata, miközben ő – tegyük hozzá – tényleg tökéletesen játszott. De újra és újra érdemes rácsodálkozni, hogy van örökérvényűség. Nem a hibák fontosak. A tehetséggondozás annál inkább: említettem már, hány tehetséget láttam elkallódni – csodagyereknek lenni veszélyes! A perfekcionizmus, az állandó gyakorlás mellett van más is az életben, fontos tehát megtalálni az egyensúlyt. Különben miről szól a zene?

Az élet megélése nélkül, személyiség nélkül fabatkát sem ér a játékunk.

Ha elsőre felvesznek a Zeneakadémiára, talán másképpen alakul a hozzáállásom, a teherbírásom, így viszont érlelődött a személyiségem, és felépült a zene mellé. Én hiszek abban, hogy az előadó-művészet egy az egyben épülő szakma: mi nem intézménybe, hanem tanárhoz járunk. Kellettek tehát az alapok, és a Zeneakadémián nagy megtiszteltetés volt Jandó Jenőhöz járni. Hozzáteszem, nehezebb volt, mint ha minden héten koncerteznék, mert Jandó tanár úr karakánul megmondta, hol hibáztam – minden hang a fejében, a kezében volt. Nem kertelt, nekem meg szükségem volt már végre egy határozott férfi tanárra.

Említette Kocsis Zoltánt is, koncerteztek együtt?

Az élete vége felé ismertem meg, de az a 15-20 találkozásunk, ahogyan egy-egy mondattal helyre tudott tenni műveket, emblematikus élmény marad. Tanítása beépült a zongorajátékomba. Még nem ismertem, és már éjszakákon át beszélgettem vele: azt álmodtam, hogy a zenéről beszélgetünk – ilyen hatással volt rám a játéka. Amikor a valóságban is megtörtént, és előadó-művészetről, hangszerjátékról, koncentrációról gondolkodtunk együtt, filozófiai mélységekig jutottunk. Elképesztő kisugárzása volt. Ahogy leült a zongorához, megváltozott a gravitációs tér körülötte, és én ezt közvetlen közelről tapasztalhattam. Halála előtt velem játszotta el utoljára Bartók Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre című művét. Liszt Haláltáncát is játszottuk együtt és Bach-zongoraversenyt. Kocsis Zoltán és Jandó tanár úr is fontos része volt az életemnek, nagyon hiányoznak.

Balog József (Fotó/Forrás: Walter Péter / MMA)

A tavalyi év második felétől a Szegedi Tudományegyetem Bartók Béla Művészeti Karán oktat. Átadhatók az előadó-művészeti tapasztalatok?

Az elengedhetetlen, hogy színpadi tapasztalata legyen a tanári karnak, ha már egyszer előadó-művészetről beszélünk. Értem én, hogy a bolognai rendszer szándéka szerint egységes, a tanári kar összehasonlítható, de el sem tudom képzelni főiskolai vagy egyetemi szinten, hogy nem koncertezik az oktató. Nálam a repertoárépítés versenyekkel, lemezfelvételekkel kezdődött – Chopinnel, Liszt Ferenccel –, érdekes volt például megtapasztalni, hogy a külföldi közönség Lisztet üres virtuóznak tartja, csak a csillogást látja benne Dániától Törökországig. Majd megtapasztaltam azt is, hogy ugyanez a közönség meggyőzhető.

Mivel?

Liszt kései vagy filozofikusabb témájú műveivel. Koncertjeimen mindig mondok pár szót Liszt zenéjéről és magáról a művészről, aki meggyőződésem szerint korszakalkotó zseni volt. Persze bennem is alakul a zenéje, másként játszom a műveit ma, mint a Hungaricum lemezen, de ez természetes, az volna baj, ha húsz év távlatában ugyanúgy gondolkodnék róluk.

Lemezre vette Lajtha László, Kodály Zoltán, Wolf Péter, Selmeczi György és Szabó Csaba összes zongoraművét, valamint Bartók Béla hegedűre és zongorára írt kompozícióit. A kortársakról hogyan gondolkodik?

Erősen hiszek abban, hogy előadóművészként meg kell merítkeznünk a kortárs repertoárban. S jóllehet missziónak tartom a legújabb zeneművek kiadását, hozzá kell tennem: rendkívüli módon szélesítették látókörömet a kortárs zeneszerzők. Hatásukra másként tekintek már Bachra vagy Beethovenre is. Nekünk, előadóművészeknek fontos belelátnunk a zeneszerző koponyájába, belehelyezkednünk a legbelső világába: vajon hogyan gondolkodott a darabjáról? Az értelmezést segítheti, illetve teljesen más megvilágításba helyezi, ha mondjuk Bachot vagy Beethovent játszok egy kortárs zeneszerzőnek: ő vajon mit gondol a hallottakról? A kortárs zeneszerző pontosan notál, vagyis minden hangra ráírja, hogyan kell játszani. Ez a gondolkodásmód – átültetve például egy Beethoven-szonátára – számtalan eredményt hozhat. Nekem nagy tanulság, milyen kevés műhöz van szükség billentyűs gondolkodásmódra. Amikor tanítok, akkor általában zenekarban vagy énekesben gondolkodom. Zongorán csak illuzionálok, ezért inkább elképzelem a hegedűs vonóhasználatát, s hogy milyen hosszan tart ki egy-egy hangot a fafúvós.

Bach ráadásul még orgonán vagy csembalón játszott.

Szerintem Bach örömmel hallgatná egy prelúdiumát zongorán. Persze ez feltevés, időutazás, mégis szeretném hinni, hogy a régi mesterek hittek a billentyűs hangszer fejlődésében, hogy az előbb-utóbb dinamikát tud majd játszani és lehet pedálozni rajta, egyszóval modernül hat. Minden mindennel összefügg a zongorán – a pedál, a zongorahang elindítása és elengedése. A legnagyobb probléma a notáció kapcsán tulajdonképpen az, hogy nem tanuljuk meg értelmezni a jeleket, mert a kottaolvasási szokásunk véget ér valahol ott, hogy milyen a hang, milyen a ritmus. Talán még a dinamikát figyelembe vesszük… Pedig milyen jó volna gondolattal, érzelemmel megtölteni a játékunkat! És az adott stílus világával, egyáltalán: a kor nyelvével, azzal a nyelvvel, amelyen a zeneszerző beszélt! Ezekről nagyon kevés szó esik manapság.

Már csak ezért is érdemes konzultálni a kortársakkal. Kikkel működik együtt jelenleg, és milyen fellépések előtt áll?

A Kurtág-összkiadáson dolgozom a feleségemmel. Az összes kétzongorás és négykezes művet felvesszük a Bartók Rádióban Kurtág György századik születésnapjára. Zenekari koncerttel indul 2026: Grieg zongoraversenyét játszom a Nemzeti Filharmonikus Zenekarral, Gabriel Bebeselea vezényletével január 21-én a Müpában. Szegeden átveszem a zongora tanszak vezetését Zsigmond Zoltán tanár úrtól. Dohnányi Változatok egy gyermekdalra című kompozícióját zongorázom január 27-én a Szegedi Nemzeti Színházban, februárban Liszt Esz-dúr zongoraversenyét és Kurtág …quasi una fantasia… című darabját az Alba Regia Szimfonikus Zenekarral Székesfehérváron. Tevékeny ember vagyok, a következő három-négy hónapban eljátszok vagy hét zongoraversenyt, ősszel szólóestem lesz a Zeneakadémián és akadémiai székfoglaló előadásom a Pesti Vigadóban, ahol 40 percbe kell belesűríteni a mondanivalómat a zongoráról!