Eszter azt mondja, „ezerrel” dolgoztok. Azt hittem, a szeptember elejét pihenéssel töltitek, és hagyjátok, hogy a nyár lecsengjen.
Másik János: Csak szeretnénk, hogy lecsengjen.
Vörös Eszter: Nekem főleg a videós munkám tölti ki az időmet, az Állatkertnek készítek videóanyagokat más megbízások mellett. A nyár mégis a zenélésről szólt, négy projektre készültem, mindegyik nagy siker volt: a saját tangókvintettemmel koncerteztünk, Jánossal és a Budapesti Vonósokkal volt közös koncertünk, zongora-bandoneon tangóduóval is felléptünk Gárdos Évával, illetve Martin Palmeri Tangó Miséjében voltam szólista a Vigadóban. Ezután következik az óbudai koncert.
Ez mind-mind más repertoárt takar, és ha az ember felkészülten szeretne jelen lenni, akkor rengeteget gyakorol és próbál.
Az igazi pihenés majd október táján jön el, de ez évről évre így ismétlődik, hiszen a legtöbb koncert a nyári fesztiválszezonhoz kapcsolódik.
MJ: És én ezeket mind végigéltem, legalábbis az izgalom részét, sőt amiben nem veszek részt, abban nagyobb az izgalom. Persze Eszter is végigkísérte az én fesztiválszerepléseimet: a Baksa-Sós János (Január herceg) emlékkoncertet én zártam az Ördögkatlan Fesztiválon, ahol volt egy szólókoncertem is. Aztán következett egy másik szólókoncert, ráadásul a számomra megszokott klubhelyszínek után szabadtéri nagyszínpadon, felléptem Szekszárdon a Heart Rock Company zenekarommal, és hangszereltem is a nyáron. Lényegében szusszanásnyi időnk sem volt, és máris nyakig vagyok a munkában: komponálok – a Cseh-Bereményi és magam alkotta triumvirátus által jegyzett Levél nővéremnek album egyik darabját, A hatvanas éveket dolgozom át vegyeskarra, ez egy nagyon izgalmas felkérés.
Mondhatnám, hogy a munka legszebb ihletője a határidő, de a magunkfajta alkotók mindig forgatnak valamit a fejükben, akkor is, ha nincs konkrét felkérés.
Azon gondolkodtam, hogy János élete teljesen átlátható: egy magasan kvalifikált zenész, aki komponistaként és előadóként megy előre egy kötött pályán. Eszter, te pedig mintha kettős életet élnél. Zenész is vagy, és vizuális művész is – a sajtónak készült videós tevékenységen túl elkészítetted a Márquez-dokumentumfilmet, amit több nemzetközi szakmai díjjal jutalmaztak.
VE: Bocsánat, előbb Jánosra reflektálnék, szerintem az ő élete is több sínen fut.
Persze, ha a különféle műfajokat és formációkat, művészi projekteket elkülönítjük.
VE: Ami engem illet: ez valóban kettős élet, és nem is egyszerű, mert hiába alkotóterület mindkettő, az agynak és a koncentrációnak teljesen más módját igényli. Néha nehéz az egyensúlyt megtartani a tekintetben, hogy mit vállaljak, és mit ne – végeredményben persze kiegészíti egymást a kettő. Lehet, hogy én egy nyomvonalon nem is tudnék haladni.
János, neked miféle pontok jelentették a szakmai váltásokat? Eszter esetében jól elkülöníthető a két említett terület.
MJ: Ha már szóba került a vizuális művészet, akkor nekem a kezdet volt maga a váltás. Mert én festőművész szerettem volna lenni. De az edukációmban történetesen előbb kezdődtek el a középfokú zenei tanulmányaim, mint hogy esetleg felvételiztem volna a képzőbe.
Úgyhogy a festészet maradt a szerelemnek. Az sem véletlen, persze, hogy olyan sok filmzenét írtam, amivel eleve szorosan kapcsolódom egyfajta képi világhoz.
A szabadidőmben a mai napig festek, úgymond amatőr módon, de híres képzőművész barátaim néha azt mondják, egész jó, amit csinálok.
Kaptak már nyilvánosságot ezek az alkotások?
MJ: Nem. Sokba kerülne... Hívtak kiállításra, de nem volt rá pénz, és nekem kellett volna megoldanom a körülményeket. Ott még nem tartok.
És ilyenkor beszorul az emberbe egy érzés, hogy jó lenne, ha összejönne, vagy annyira nem macerál a dolog?
MJ: Nem hajtok semmit. Soha életemben nem volt rám jellemző. Vagy eljön az ideje vagy nem. Ha nem úgy alakul, akkor bizonyára nem olyan fontos.
Nagyrészt olyan képeket tartok meg, amiket szeretek, mint ahogyan a régi zenéim közül is sokat kedvelek, pedig túljutottam rajtuk.
Nekem ez így elég, nem erőltetem a dolgokat, tudom, hogy ezzel az attitűddel szembemegyek az uralkodó trendekkel, de ebben már nem fogok, és nem is akarok változni.
Nem akarok elhajolni a bulvár felé, de egy közös koncert kapcsán mégis megkérdezem: lehet mondani, hogy ti nem egy zenészpáros vagytok, hanem egy zenész pár?
VE: Amennyiben a pár magában hordozza a párost is, igen. Biztos vagyok benne, hogy ha nem lennénk egy pár, akkor is jól működnénk együtt zenében. De nagyon sok pluszt ad a zeneiségünknek, hogy a hét bármely napján és órájában muzsikálhatunk, gondolkozhatunk, alkothatunk együtt.
MJ: Egyetértek. Ugyanakkor szerintem nemcsak a zeneiséghez ad, hanem alapvetően a kreativitáshoz. Nagyon inspiratív együttállás és együttlét a miénk.
Hogyan vezetett az út a közös zenei projektekhez?
VE: A hangszer hozott minket össze. Tudtam, hogy János játszik bandoneonon, hiszen kettőnkön kívül összesen még három ilyen hangszeres van az országban. János teljesen más utat képviselt, ami szakmailag érdekelt, ahogy az is, hogy ő milyen hangszeren játszik.
Nekem akkor egy százéves banoneonom volt amúgy, ami állandóan elromlott, így kénytelen voltam megtanulni a szerelését.
Ez voltaképpen kényszer: hazai hangszerészek nem nagyon foglalkoznak ezzel a speciális hangszerrel.
VE: Így van. Apukám és én értünk hozzá, és nyilván, akik még játszanak rajta. Szóval a lényeg, hogy János megkérdezte, megjavítanám-e a hangszerét.
MJ: Jó kis alibi, ugye? (Nevet)
Igen, nagyon egyedi!
MJ: Persze nem alibi volt, akkor még szakmailag közelítettem.
VE: Csakhogy elhozta hozzám, és amikor magabiztosan nekiláttam, akkor lepődtem meg: abszolút más rendszerű volt, mint az enyém, más anyagokból... De végül sikerült a szerelés. A következő évben aztán János meghívott vendégnek a szerzői estjére, épp öt éve. Akkor szerettünk egymásba. Ennek valószínűleg így kellett történnie.
Sokszor eszembe jut, hogy talán az sem véletlen, hogy végül egy olyan férfi lett a párom, aki sok más mellett dzsesszzongorista is.
Tizenéves korom óta imádom a dzsesszt, erről a műfajról tudok a legtöbbet, felnőttként cikkeket írtam a témában, és régen dzsesszzongorista akartam lenni. Az egymásra ható inspirációra visszatérve: a leglátványosabb példája az volt ennek az energiának, amikor János a filmemhez írta a zenét. Az utolsó másfél évben alkotóként kapcsolódott be a folyamatba.
MJ: Ráadásul eleinte nem volt arról szó, hogy én írom a zenét. Eszter megmutatta az anyagot, és egyszerűen beszélgetni kezdtünk róla. Számos olyan filmen dolgoztam, amelyben a stáb összefolyt, és mindent megbeszéltünk a legapróbb részletekig, így a teljes alkotófolyamatban részt vettem.
VE: A képektől a vágásig mindenről beszéltünk mi is, végül
János egyfajta művészeti tanácsadómmá vált, és itt lett óriási előny a közelség: megvágtam valamit, az ő fejében pedig azonnal megszólalt az aláfestés.
Teljesen meglepett – zenészként is – hogy az általa komponált zene mennyit emelt a filmen. Teljesen más szintre helyezte.
János, szerinted Eszter vizuális művészként vagy muzsikusként képvisel magasabb színvonalat?
MJ: Ennek a két dolognak megvannak valahol a közös gyökerei. Én úgy gondolom, hogy egy kreatív szellem bármihez nyúl, képes elmélyedni benne, és abból létrejön valami. Mindkettőben figyelemreméltó.
És volt olyan mérce vagy küszöb, amit Eszternek át kellett lépnie ahhoz, hogy egyenrangú partnernek tekintsd mint muzsikustársat?
MJ: Nálam nincs ilyen. Ha valakiben észreveszek valamit, ami engem megragad, nem keresek mást.
Eszternek például kimagaslóan jó a ritmusérzéke. Amikor felfigyeltem erre, több nem kellett. Minden egyéb tanulható ezekben a műfajokban.
A ritmus viszont alfa-omega, akár a tangóban, akár a dzsesszben, a rockzenében, dal műfajában. Az idővel való viszony a zenének a magja. Minden mást próbálhatunk, csiszolhatunk.
Én voltaképpen most jöttem rá, hogy Eszternek a bandoneon előtt is volt zenei múltja. Csak arról lehetett olvasni, hogy felnőttként ismerkedtél meg ezzel a hangszerrel. A zenei tanulmányok nem voltak említve.
VE: Hatéves korom óta zongorázom, tíz évig zeneiskolai keretek közt, aztán dzsesszzongoristáktól vettem órákat. Ez volt a hangszerem, de úgy éreztem, egy szinten túl nem rúgok labdába. Így aztán inkább a zenéről írtam, kritikákat, interjúkat, ismeretterjesztő cikkeket, a zene közelsége volt számomra a lényeg. A bandoneonnal találtam meg a helyem hangszeresként.
Az országban kevesen vagyunk, emiatt könnyebben kapok felkéréseket, de bízom benne, hogy elsősorban azért, mert olyan színvonalon játszom.
Hogy ritkaságszámba megy itthon a bandoneonos, részben jó érzés. Másrészt viszont nem, mert nagyon messzire – jobb esetben Franciaországig, de inkább Buenos Airesig – kell ahhoz elmenni, hogy az ember szakavatott mesterektől tanulhasson.
János, 2019-ben írtad a versenyművet, ami szeptember végén elhangzik Óbudán. A hangszer ilyen típusú irodalma nagyon gyér?
MJ: Hazai szerzőtől ez az első mű, tudomásom szerint. A híres bandoneonosok munkásságát ismerem, de én nem azon a típusú hangszeren játszom, mint ők és Eszter, és nem is azt a műfajt. A Budapesti Vonósoktól jött a felkérés a műre. Vonósokra rengeteget írtam azelőtt is.
Az alkotás folyamán Eszterrel együtt tudtuk kontrollálni, hogy mi lehetséges ezen a hangszeren, és mi nem.
Bennem ezek az újonnan szerzett ismeretek találkoztak a korábbi zenei tapasztalataimmal – így szövi át a művet a preklasszikus zene, a dzsessz, de még a rock is, nem véletlenül Rocky Bandoneon az első tétel címe. Progresszív zene, amelyben a zenekart úgy használom, mintha elektromos gitár lenne, ellenpontozva a szólójátékot.
VE: Hasonló jellegű mű bandoneonra valóban kevés van a nemzetközi szinten. A bandoneon valaha folkhangszer volt Németországban, aztán a tangó főszereplője (úgy is mondják, „lelke”) lett, később Piazzollától ismerhette meg a legszélesebb közönség.
Olyan szerzemény, ami ettől a világtól elszakad, megszámlálható. János műve ezért önmagában különleges, az pedig feltétlenül egyedivé teszi, hogy ennyiféle zenei stílust felvillant.
A tanárom, Victor Villena, akit a világ legjobbjai között említenek, elismert szaktekintély nemcsak a tangóban, hanem a kortárs zenei szcénában is. Amikor meghallotta a mű részleteit, egészen elámult. Az ő reakciójából is kiderült, hogy nagyon különleges érték, amit János alkotott. Fontos lépés a tekintetben, hogy kinyissuk ennek a hangszernek a lehetőségeit, hogy minél több zenében felbukkanhasson, és ne csak a tangó kapcsolódjon hozzá.
„A világ, mint lehetőség integet” – Vörös Eszter, Másik János és a Budapesti Vonósok koncertje
szeptember 21., 20:30, Óbudai Társaskör
Részletes program és jegyvásárlási lehetőség itt érhető el.
Fejléckép: Vörös Eszter és Másik János (fotó/forrás: Vörös Eszter / Óbudai Társaskör)
hírlevél
