Az utókor kevés zeneszerző magánéletébe szeretne talán mind a mai napig annyira belelátni, mint Beethovenébe, persze nőügyek tekintetében Liszt is befutó. Csak míg a magyar komponista számos sikert könyvelhetett el magának ezen a téren, addig a bécsi mesternél inkább csak reménytelen, plátói szerelmekről beszélhetünk, valamint egy titokzatos „halhatatlan kedvesről”, akinek a kilétére teljes magabiztossággal egyetlen zenetörténész sem merte letenni a voksát, noha a találgatások igencsak erőteljesek.
Hogy mióta él az a felettébb büszke megállapítás, miszerint a magyar lányok a legszebbek, pontosan nem tudjuk, de ezt már Beethoven is sejthette, hiszen budai látogatása előtt alig egy évvel ismerkedett meg a Brunszvik-családdal, amelynek ifjú hölgy tagjai, a huszonnégy éves Teréz és a húszéves Jozefin mély benyomást tettek rá, bár Teréz állítólag inkább csak zongorajátékával, ugyanis 1799. május 5-i első találkozásukkor a fiatal nemeslány a komponista egyik triójának játszotta el a zongoraszólamát, közben be-bedúdolgatva hol a hegedű, hol a cselló szólamát. Jozefin azonban szép és elragadó volt, okos és elegáns, ráadásul többen is azt mesélték, hogy Bécsben ő játszotta a legjobban Beethoven Pathétique szonátáját. Beethoven vonzalma már korán megnyilvánult abban, hogy minden nap zongoraórát adott a lánynak (noha utált tanítani), sőt színházba és kirándulni is elkísérte a hölgyeket.
A boldogság egészen addig tartott, amíg a Brunszvik mama hozzá nem adta lányát Deym grófhoz, aki viaszkészítéssel foglalkozott és szobrok gipszmásolataival kereskedett. Tehetős, jó módú ember volt, és még kapcsolatuk is kiegyensúlyozott lehetett, amit néhány fennmaradt erotikus tartalmú levél is bizonyít. 1804-ben súlyos tüdőgyulladásban halt meg Deym és többnyire adósságot hagyott maga után, ami Jozefinre hatalmas terheket rótt, nem beszélve arról, hogy Beethoven, aki sosem vonult igazán háttérbe, most igencsak előtérbe került. Felajánlotta a fiatal özvegynek, hogy zenéjével gyógyítja, a zeneórák mellett pedig gyakran leveleztek, ami szoros, de titkolni való kapcsolat kibontakozását sejteti. An die Hoffnung című op. 32-es dalát Jozefinnek írta, ami egyértelmű szerelmi ajándék volt. A legfiatalabb Brunszvik-lány, Charlotte, egyenesen veszélyesnek nevezte a Beethovennel való találkozásokat, hiszen egy teherbe esett özvegyet csúnyán megbélyegeztek volna az akkori Bécsben.
Az érzelmes levelek mellett ugyancsak gyönyörű műveket ontott magából, hiszen ekkor keletkezett a G-dúr zongoraverseny, a Negyedik szimfónia és a Razumovszkij-kvartettek sorozata. Jozefin minden bizonnyal nem táplálta ugyanazokat az érzéseket Beethoven iránt vagy legalábbis nagy volt benne a felelősség, hogy ne merjen táplálni. Beethovent ez szinte az őrületbe kergette, 1807 júliusában például a következőket írta: „Hangocskák ezrei szakadatlan azt suttogják nekem, hogy Ön az egyetlen barátnőm, az egyetlen szerelmem. Már nem bírom tovább, meg kell szegnem fogadalmamat [...] Holnap vagy holnapután találkoznom kell Önnel.” Ennek ellenére Jozefin egy Christoph von Stackelberg nevű báróval keveredett vad románcba, ami nem tarthatott sokáig, de mivel gyermeket várt a nemesúrtól, ezért férjhez ment másodjára is. Fontos név még ebből az időszakból Giulietta Guicciardi, Jozefin egyik unokahúga, akiről Wegelernek írt Beethoven: „Két év óta először élek át ismét boldog pillanatokat, és most először érzem, hogy a házasság szerencséssé tehetne.” A társadalmi különbség nem tett jót e kapcsolat kibontakozásának sem, de az egyik legismertebb zongoraművet, a Holdfény szonátát köszönhetjük ennek az időszaknak, a darabot, amelyet Beethoven Giuliettának ajánlott (az elnevezésnek egyébként semmi köze Beethovenhez).
Brunszvik Ferenc gróf ajánlotta József nádor figyelmébe a fiatal Beethovent, amikor méltó módon szerették volna egy komoly ünnepségsorozattal megünnepelni felesége, Alekszandra Pavlovna tizenhetedik születésnapját. A Pest-Budára látogató harmincéves művész állítólag nagyon szeretett volna megismerkedni az ünnepelttel – már csak azért is, mivel több orosz származású főúr volt bécsi támogatói között – , ám erre a találkára végül nem került sor, Beethoven nagy bánatára. Persze ez csak egy rövid kitérő és adalék a hölgyek iránt mutatott érdeklődéssel kapcsolatban abból az időszakból, amikor Jozefin szerelmének lehetősége már elérhetetlen távolságok ködébe burkolózott.
Beethoven asztalfiókjából csak halála után került elő egy titokzatos levél, amelyet egy bizonyos „halhatatlan kedvesnek” címzett, és amely a zeneszerzővel kapcsolatos irodalmat – legyen az komoly tudományos munka vagy regényes életrajz – minimum megtízszerezte, nem beszélve a témának szentelt egyéb alkotásokról: szobrokról, festményekről és filmekről, amelyek közül szinte mindegyik más és más hölgyre próbált tippelni. Főképp a fikciókból lehet Dunát rekeszteni, az ellentmondások mennyisége pedig határtalan. Hogy csak néhány újkeletű példát hozzunk fel: 1961-ben Székely Júlia (aki Bartók-tanítvány zongoraművész volt, de inkább muzsikus regényei révén vált ismertté) A halhatatlan kedves címmel jelentette meg regényét, amelyben egy fiatal muzsikus hat asszonyt végiglátogat, hogy kiderítse a „hétfőn, július 6-án” – mert csak ennyit tudunk hivatalosan – ceruzával írott levél címzettjét. A Székely-regényben a hat hölgy a következő: Bettina von Arnim (Brentano), Amalie Sebald, Rachel Levin, Giulietta Guicciardi, Brunszvik Teréz és Jozefin. A regényt veszi alapul az 1994-es hollywoodi film szintén Halhatatlan kedves címmel, amelyben az említettek mellett és helyett Beethoven (Gary Oldman) és egy eddig fel nem merült magyar hölgy, Erdődy Annamária (Isabella Rossellini) között alakul ki szenvedélyes románc. A 2006-os koprodukciós film, a Beethoven árnyékában (eredetileg Copying Beethoven) egy szintén fiktív személyt hoz a képbe, egy bizonyos Anna Holzot (Diane Kruger), aki másolóként az idősödő és egyre mogorvább mester (Ed Harris) IX. szimfóniájának olvashatatlan kéziratát próbálja olvashatóvá varázsolni.
Az 1810-es év elején állítólag orvosa, dr. Johann Malfatti unokahúgának, Therese Malfattinak is tett házassági ajánlatot, de a család sem tartotta megfelelő partinak a negyvenéves Beethovent a tizenhét éves lány számára. Belátta, hogy elhamarkodott döntést hozott, kellemetlen helyzetbe hozva ezzel mindenkit, így levélben Therese bocsánatáért esedezett, majd – az újabb kutatások szerint – egy rövid zongoradarabot, az a-moll bagatellt (WoO 59) is neki ajánlotta Für Therese ajánlással, amit Ludwig Nohl zenetörténész 1865-ben Für Elise-nek olvasott, és ebben a félreolvasott formában lett belőle a zeneirodalom egyik leghíresebb műve, később kapucsengő hangja.
Valószínűleg azért is tette túl magát Beethoven gyorsan a csalódáson, mert időközben megismerkedett a vonzó és tehetséges Bettina Brentanóval. Talán viszonyuk is lehetett egymással, de az minden bizonnyal rövid ideig tarthatott, Bettina romantikus víziókkal teli beszámolói pedig megbízhatónak nem éppen mondhatók. Ráadásul még korábban kimondta a boldogító igent Achim von Arnim házassági ajánlatára (aki Clemens von Brentanóval, Bettina testvérével közösen adta ki a Des Knaben Wunderhorn című népdalgyűjteményt, amely később többek között Mahler műveinek lett ihlető forrása).
Tovább bogozva a szokatlan módon, tegező formában írott, igen bensőséges „Angyalom, mindenem, Énem!” megszólítással kezdődő levél körülményeit, a legvalószínűbb címzett – Maynard Solomon zenetörténész kutatásai szerint – Antonie Brentano lehetett, aki a Goethe révén megismert Bettina Brentano sógornője volt. Sokáig kérdéses volt a levél keletkezési éve, és ezért is került a képbe leggyakrabban a Brunszvik-lányok közül Jozefin, néha pedig Teréz, de a ma már biztosan 1812-ben keletkezett levél évszáma elvileg kizárja őket. Ekkor éppen Teplitzben, a közkedvelt fürdőhelyen kúrálta magát Beethoven és Nyolcadik szimfóniáján dolgozott. A címzett minden bizonnyal Karlsbadban tartózkodhatott (a levélben K-ként emlegetett város esetében ez a legvalószínűbb hely), ahol épp a Brentano család is időzött. De mivel már tudjuk, hogy még egy özvegy asszonnyal sem volt egyszerű a szerelem kibontakoztatása, ezért ne csodálkozzunk, ha egy családanyával nem lehetett közelebbi a kapcsolat. A Grove lexikon a következőképpen elemzi a szerelmi szálat: „Bár kötelességtudó feleség, csodálata Beethoven iránt mély, ami könnyen fordulhatott érzelmi függőségre, kivált amikor a Frankfurtba visszatérés elkerülhetetlennek tűnt. Beethoven pedig, bár fennen ostorozta a házasságtörő kapcsolatokat, sajátosan vonzódott férjes, vagy egyéb módon más férfihoz tartozó asszonyokhoz.” Szenvedélyes, szentimentális hangon ír a zeneszerző: „Könnyeznem kell arra a gondolatra, hogy alighanem csak szombaton kaphatsz hírt felőlem. Bárhogyan szeretsz, én még jobban szeretlek – de sohse rejtőzz előlem! [...] Szerelmed a legboldogabb s egyben legboldogtalanabb emberré tesz.
” Aztán rendre ambivalens mondatokkal találkozhatunk a levélben, hiszen, egy helyen azt írja: „Elrendezem veled és önmagammal, hogy együtt élhessünk”, máshol meg a rezignáció hangja szól: „Az én koromban kiegyensúlyozott. nyugodt életre van szükségem – lehetséges ez a mi kapcsolatunkban?”. Hogy miként alakulhatott a halhatatlan kedvessel való viszony, volt-e valamilyen következménye a levélnek (még az is kérdés, hogy elküldte-e egyáltalán, mivel Beethoven hagyatékában találták meg), nem tudjuk. Marie-Elisabeth Tellenbach kutatásai behoznak egy újabb csavart, amiről már úgy tűnt, el is felejtettük: szerinte nem is Antonie Brentano, hanem mégis Brunszvik Jozefin lehetett a titokzatos hölgy, akinek második házassága is zátonyra futott, és immár közelebb engedte magához Beethovent. A találgatásokat tovább bonyolítja a tény, hogy 1812. júliusában, vagyis a Stackelbergtől való elválása után fogant meg Jozefin hetedik gyermeke: a lányt Minonának nevezte el, ami az Anonim anagrammája és aki Goethe Wertherében az Ossian-beli kelta dalnok lánya. De aztán az év őszén Stackelbergék házassága javuló tendenciát mutatott, ami után nem sokkal írta Beethoven, hogy „Auf diese Art mit A geht alles zu Grunde” (Így A-val mindennek vége). A nagy A betű további találgatásokra adott okot, és feltételezték, hogy egy másik levelezőtársról, Amalie Sebaldról lehetett szó, de Antonie Brentano, és Almeria Esterházy neve is felmerült. Rita Steblin zenetörténész arra utalt, hogy mivel ez a mondat másolatban maradt fenn, Beethoven valószínűleg nem is „A” betűt írt, hanem „St”-t, az ő macskakaparásában ugyanis eléggé hasonlított egymáshoz a kettő, és akkor viszont Stackelbergről van szó, vagyis Jozefinről.
Bárhogyan is történt, egy biztos: a komponista női szépség iránti érzékenysége tagadhatatlan, annak ellenére, hogy süketsége után társasági élete igencsak megcsappant, ha pedig meg is jelent eseményeken, nem éppen jó modoráról tett tanúbizonyságot. A fiatalkori jóbarát, Wegeler szerint „soha nem maradt szerelem nélkül, és szerelmeinek többsége magasabb rang béli volt”. Persze ugyancsak a megbízható orvos-fizikus barát említi azt is – még mielőtt azt hinnénk, hogy csak plátói szerelmekről szólt volna a komponista élete –, hogy szenvedélyes szerelmei közül „néhány olyan győzelmet aratott, amelyet nem egy Adonisz nehéznek, ha nem lehetetlennek tartott volna”. Mindemellett persze legmélyebb érzéseit olyan nők iránt táplálta, akik nem tudták vagy nem akarták viszonozni szerelmét vagy a társadalmi hierarchia miatt vagy azért, mert már elígérkeztek másoknak. A sors iróniája ez, mintha Beethoven eleve magányra és boldogtalanságra lett volna ítélve, amelynek már-már mitikussá vált drámai kompozíciók egész sorában kellett testet öltenie.