Bár Rachel Podger neve sokak számára ismeretlenül cseng Magyarországon, az ezredforduló egyik legjelentősebb barokk hegedűséről és legkitűnőbb Bach-előadójáról van szó. A Guildhall School of Music növendéke volt, jelenleg az intézmény barokk hegedű professzora, de tanít a londoni és a koppenhágai Királyi Zeneakadémián is. Alapítója volt több neves historikus együttesnek (Florilegium, The Palladium Ensemble), és koncertmesterként működött évekig a Gabrieli Consort and Playersnél, illetve az English Conertnél. 2004 óta pedig a Felvilágosodás Korának Zenekarát vezeti többedmagával – Zeneakadémián is ez utóbbi együttessel lép fel novemberben.
Rachel Podger (Fotó/Forrás: Jonas-Sacks)
Az 1986-ban alakult Felvilágosodás Korának Zenekarának már a kezdetekor sem feleltek meg a historikus előadói gyakorlat addigra kissé sablonossá merevedett struktúrái: nem akartak egyetlen, többé-kevésbé zenekar- és iskolaépítő dirigens irányítása alatt játszani, és műsorválasztásaikat sem kívánták a legszűkebb értelemben vett régizenei repertoár lehetőségeire korlátozni. Ennél foga, bár korhű hangszereken játszanak, programjaikat széles zenetörténeti spektrumból válogatják össze, olyan fantasztikus karmesterlegendák irányításával, mint Sir Mark Elder, Fischer Iván, Vladimir Jurowski és Sir Simon Rattle. Rachel Podgerrel közös hangversenyüket a barokk zene négy kiválóságának, Johann Sebastian Bachnak, Antonio Vivaldinak, Johann Georg Pisendelnekés Georg Philipp Telemann-nak szentelik.
Johann Sebastian Bach első zenei élményeinek egyike minden bizonnyal édesapja hegedűjének hangja volt, sőt ő maga is hegedűsként töltötte be első hivatalos posztját a weimari Hofkapelle együttesében. Bár számos műve esetében nehéz pontos keletkezési időpontot megjelölni, feltehető, hogy E-dúr hegedűversenye is ehhez a városhoz köthető. Hasonlóképpen bizonytalan a rendkívül gyakran játszott d-moll kettsőverseny datálása is: jóllehet több érv szól kötheni születése mellett, előadási adatokat csak Lipcséből ismerünk 1730-31 tájáról. Sőt ami azt illeti, a számtalan átiratot inspiráló, nevezetes chaconne-nal záruló d-moll partita (BWV 1004) sem dicsekedhet egyértelműen meghatározható keletkezési időponttal: jóllehet a hegedűszonáták és -partiták ciklusa kétségkívül a kötheni évek termését gazdagítja, világos jelek tanúskodnak róla, hogy Bach már második weimari megbízatása idején is foglalkozott e művekkel.
Vivaldi op. 3-as számmal napvilágot látott, L'estroarmonico című gyűjteménye a 18. század legnagyobb hatású, legnépszerűbb versenymű-sorozatainak egyike. Az 1711-ben komponált ciklus változatosan összeállított hangszercsoportokat alkalmaz: második, g-moll darabja például két hegedűt és egy csellót foglalkoztat a vonósegyüttes mellett. A sorozatot ugyanúgy az amszterdami Roger jelentette meg nyomtatásban, ahogyan néhány évvel később az op. 4-es, Lastravaganzának nevezett ciklust is. Amint az Estroarmonico, úgy a Stravaganza is tizenkét versenyműből áll, igaz, ez utóbbiak kivétel nélkül szólóhegedűre készültek. Sokszínűségüket ugyanis nem annyira az apparátus, mint inkább a címben jelzett szabad, már-már extravagáns zenei invenció biztosítja.
Georg Philipp Telemann korának legnépszerűbb és jelenlegi ismereteink szerint messze legtermékenyebb zeneszerzője volt – közel háromezer kompozícióját tartjuk számon, és korántsem lehetünk biztosak benne, hogy ez a szám végleges. 1715 körül keletkezett G-dúr versenyművének (TWV 40:201) hangszer-összeállítása igen különleges és ritka: négy hegedű kap benne szólószerepet.
Bár Johann Georg Pisendel neve alighanem kevésbé ismerős napjaink közönsége számára, mint Baché, Vivaldié vagy épp Telemanné, a koncert programján szereplő másik három komponista mindegyike ismerte és elismerte előadó- és alkotóművészei képességeit. G-moll hegedűversenye alig néhány művet számláló, de zeneileg annál izgalmasabb életművének jellegzetes darabja.
hírlevél
