Ha nem lennék magyar, akkor is Bartók lenne a kedvenc zeneszerzőm.
Egy bangkoki hotel lobbijában ülünk, mindjárt éjfél. Ez egy nehéz nap éjszakája az egész zenekarnak, de Keller András bátorít, hogy kérdezzek. Legszívesebben Bartók zenéjéről beszél. Kint a zsúfolt, fülledt, szokatlan illatú utca, és az ország, ahol felhőkarcolók és putrik váltják egymást. Ez a vízből kiemelt város, Bangkok, ahol a levegő nyirkos, az arcodba csap a forró pára, és jaj a vonóshangszereknek.
Keller András és zenekara, a Concerto Budapest már nem először turnézik Ázsiában, a karmester azt mondja, az együttes viszonylag ismert ebben a térségben. A turné első állomása a thai főváros, ahol október 13-án Liszt Ferenc Les Préludes és Csajkovszkij Francesca Rimini című szimfonikus költeményei után Bartók kései remeke, a Concerto hangzott el.
A huszonegyedik évadában járó Bangkoki Nemzetközi Tánc- és Zenei Fesztivál egyetlen szimfonikus hangversenyét a magyar zenekar adja. Újkeletű jelenség, hogy a klasszikus zene jövőjét sokan Ázsiában látják; ez ugyan erős túlzás, de az biztos, hogy az érdeklődés itt egyre nagyobb e sok évszázados, nyugati művészeti forma iránt. Bartók pedig különösen népszerű: a legnevesebb kínai zeneszerző, Tan Dun példaképének vallja, Yuja Wang a II. zongoraversenyével (és még számos Bartók-művel) bejárta a világot. Ugyanakkor nekünk, magyaroknak feladatunk, hogy azt a több évtizedes előadói tudást, amelyet a zeneszerző és tanítványai ránk hagyományoztak, megismertessük a világgal.
Keller András szerint ennél is többről van szó.
Azt mondja, Bartók zenéjének olyan igazsága, őszintesége, tisztasága van, amihez kevés fogható. „Megtaláljuk benne azt az európaiságot, ami ma leginkább hiányzik az Európai Unióból.
A népek egymásra találása, nyitottsága szól ebből a zenéből. Bartók a legmélyebben volt magyar és európai.”
A karmester szeretné ezt az eszmét elvinni az egész világba.
Rados Ferencet és Kurtág Györgyöt, hegedűművészként pedig Kovács Dénest nevezi legfőbb mestereinek, akik nem csak a tanrend szerint foglalkoztak vele, hanem „amikor csak lehetett”. Ma, 59 évesen is elmondhatja, hogy belül az ő tanítványuk maradt. Amikor a Bartók-interpretáció kerül szóba, akkor Fricsay Ferencet említi, akinek felvételét a Concertóból ma is meghallgathatjuk. „Fricsay azt mondta, hogy a magyar történelem tragikuma szól ebben a zenében. Nem kellenek ehhez szavak, és nem is lennének itt hasznosak. Ezt a nemzeti történelmet a génjeinkbe hordozzuk.”
Bartók zenéjét sokszor barbaro játsszák, a magyar egzotikumot ezzel a vadsággal tévesztik össze. Keller viszont szeretné, ha kiderülne a világ számára is, hogy ez téves előadásmód. „Ha valaki, akkor Bartók tiltakozott volna ez ellen leginkább. „Sosem agresszív vagy durva, de mindig erős és mély, gondolatokkal teli a zenéje.”
A Concerto negyedik tételéről, az Intermezzo interrottóról például Bartók azt mondja, Magyarországhoz énekelt szerenád. Ebben a tételben a zeneszerző a kor egyik divatos slágerét emelte a szimfonikus műbe („Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország”), amelyet a fúvósok, a dobok szakítanak félbe – az országra rátörő, sáros, véres csizmák, a világháborúban pusztító fegyveresek. Ez az emigrációban élő Bartók meghiúsult szerenádja a hazához.
Bartók a zsákutcába jutott európai zenét azzal újította meg, hogy a nép élő, lélegző zenéjét beillesztette a klasszikus zenei két kánonba.
Nem formai újító volt, hanem a népzenei eszköztár folytán újító. Keller azt mondja, ő Beethoven felől közelít Bartókhoz. Amikor rákérdezek a két szerző kapcsolatára, csak a fejét ingatja. Hogy miként kapcsolódnak? Ez kimeríthetetlen téma. „Beethoven a IX. szimfóniában az egész világ átölelését tette credójává. A Concertóban Bartók, elszakítva a hazájától a hősi győzelmet írta meg.”
Visszaugrom az éjféli interjú napjára. Az esti hangverseny előtt ugyanis meghallgattam, ahogy a zenekar próbál, igaz, később kiderül, hogy Keller nem szereti, ha „idegen fül” hallgat bele, mi készül a kulisszák mögött. Azt mondja, ez az ő kínlódásuk a jó koncertért. A délelőtti próbán a Concerto részleteiben is lenyűgöző, de amit az én kevésbé finom fülem már késznek talál, ott Keller leinti a zenekart. Úgy tűnik, a végsőkig kidolgozott ideákkal érkezett, és ezekből jottányit sem enged. „Persze, kész elképzeléssel megyek a próbára, ez a dolgom. De ez az elképzelés mindig változhat, és remélem, ezt gazdagodásnak nevezhetem. Kicsik vagyunk ahhoz, hogy ennek a zenének a végére érjünk.”
Este hat óra van, még egy próba (úgynevezett beülő próba). Keller még egy-egy ütemet csiszolgat; szöszmötölésnek tűnik, de itt nem csak arról az egy-egy ütemről van szó, hanem egy attitűdről. „Azt akarom, hogy érezzék a tétet: minden hangnak meg kell adni a lehetőséget az életre – és ehhez a pillanat csak egyszer jön el.” Keller szigorú karmester, nem mindig kedves, de azt mondja, az „ügy” érdekében kritikus. „Kicsit ideges próbát hallottál – mondja nekem –, de ilyenkor az én dolgom az, hogy kicsit felidegesítsem őket.
A koncerten aztán ez a zenekar mindent odatesz” – szögezi le rögtön, miután többször elmondta, mennyire kiváló zenészekkel dolgozik. Hiszen máshogy ez nem is menne.
És ez hallatszik: nagyot szól a zenekar. Bangkok hiába főváros, még alakulóban van a klasszikus zenére fogékony közönsége, viszont azok jó része inkább huszon- és harmincéves. Több helyütt kiderül, hogy nem művelt, hanem odafigyelő hallgatókra van szükség. A Les Préludes első tuttijánál érzem, hogy a közönséget bevonta a zene, a Francesca Rimini klarinétszólójánál (Klenyán Csaba) pedig ráéreznek az ihletett pillanatokra.
Bartók művéért pedig érdemes volt Bangkokba jönnöm, igaz, a Zeneakadémián is megkaphattam volna az élmény (vagy épp a zenekar új lemezén). Az első ütemek kvartlépéseiről Keller azt mondja, a nemzeti tragédiák árnyait halljuk, az utolsó tételben pedig a győzelmet. A Megszakított közjátékot még nem hallottam ennyire áttetsző, eleven zenekari szövetként. Itt valóban minden hangnak indoka, célja és tétje van. Az ötödik tétel kódája a vonósok húrjain épp csak megszólaló hangoktól a fülsiketítő fortissimóig jut, a pikoló pedig olyan feszültséget teremt, hogy el is felejtem, hogy „csak” zenét hallgatok. Ami szól, az zsigeri valósággá válik. Ez a zene a zsigerekre hat, mondja Keller András a koncert után. Szerinte ezért rezonál jól Bartókra bárki, aki emberből van: mert egy ősi tartalom, a népzene az alapja, amely az ösztönökből táplálkozik. Ahogy felnövünk, ezek az ösztönök eltűnnek, levagdossák rólunk, de a zenének – a zenésznek – ez ellen kell dolgoznia. Például Bartókkal.
hírlevél
