A napfény, a tenger és újabban a hurrikán hazája, Florida talán az utolsó hely, ahol az ember Bartók Bélára gondolna. Ám ha távol a felkapott üdülőhelyektől, Homosassában, egy festői halászfaluban a látogató belép Bartók Péternek, a zeneszerző kisebbik fiának a házába, a külvilág megszűnik, és csak Bartók Béla létezik. A ház minden tárgya a zeneszerzőt idézi. Amikor Bartók Péter körbekalauzol, megmutatja a felbecsülhetetlen értékű eredeti kottákat, kéziratokat, elidőz egy-egy fényképnél, emlékek sokasága tör fel belőle, és az egyébként visszafogott, fegyelmezett ember elérzékenyülve mesél. Megelevenedik az a felejthetetlen pillanat, amikor édesapja neki, a kisgyermeknek játszotta a Három rondót, amikor négykezest gyakoroltak, amikor együtt sétáltak az alpesi hegyekben, amikor egy-egy meghitt karácsonyi vacsora kedvéért Bartók Béla még a szokásos késő esti munkát is felfüggesztette.

A ház egyik, művészettörténeti szempontból is értékes darabja Berény Róbert impresszionista portréja a fiatal Bartók Béláról. A festmény kalandos útját Bartók Péter elmondása alapján követhetjük Budapesttől Homosassáig.

- Van-e tudomása a portré elkészítésének körülményeiről?

- A festmény 1913-ban készült, és Berény Róbert tulajdonában maradt. Nincs tudomásom róla, hogy apám meg akarta volna vásárolni. Budapesti házunkban volt egy fekete-fehér fénykép a portréról, de nemigen beszéltünk róla. Mivel a festmény még születésem előtt készült, emlékeim nincsenek, és birtokomban sincs olyan dokumentum, amely apám és Berény kapcsolatára utalna. Csak spekuláció lenne, ha arról beszélnék, milyen körülmények között ült modellt apám. De abban szinte biztos vagyok, hogy a Berény-portré egyik ihletője apám zenéje volt.

- Mi az, amit Berény Róbert olyan kitűnően megragadott a fiatal Bartók Bélából?

- A Csalán utcai otthonunkban annak idején két festmény fényképe volt egymás mellett. Az egyik - ennek a festőjét sem ismerem - sugárzóan gyönyörűnek ábrázolta apámat, olyannak, amilyennek én is láttam kisgyermekként. A másik a Berény-portré volt, s nekem nem is tetszett, mert egy torz alakot láttam rajta. Arra gondolok, hogy ezt a két festményt párhuzamba lehetne állítani édesapám Két portré című korai darabjával, amely ugyanannak a személynek az "ideális és torz" voltát ábrázolja. Felnőtt fejjel azután újraértékeltem Berény csodálatos festményét, s nemcsak apám jellemét, szenvedését, hanem zenéjét - például az Allegro Barbarót, a Két portrét vagy a jóval később komponált I. zongoraversenyt - is felfedeztem rajta. A képen ott van édesapám őszintesége, a valóság könyörtelen bemutatásának eltökélt szándéka, akár tetszik a világnak, akár nem. Ezzel kapcsolatban jutott eszembe Arányi Adila hegedűművésznő története, aki apámmal egy új hegedű-zongora szonátát gyakorolt. Egy idő után Arányi abbahagyta a játékot, mondván: "Béla, ez csúnya!" Apám így válaszolt: "Igen, mert az élet csúnya! És a zenének ezt kell tükröznie." Apám büszke, meg nem alkuvó ember volt, aki ment a maga útján, akármilyen igaztalanul bántó kritika is érte. 1927-ben a kritikusok által rettenetesen fogadott I. zongoraverseny amerikai bemutatója környékén készült apámról egy fénykép, amely ezt a "csak azért is" büszkeséget mutatja, amit jóval korábban Berény is észrevett és kiválóan ábrázolt.

Bartók Péter az apját ábrázoló festmény alatt (Fotó/Forrás: Heti Válasz archívum)

- Hogyan került a festmény az Egyesült Államokba?

- A Panama-csatorna megnyitásának alkalmából 1915-ben világkiállítást rendeztek a San Franciscó-i Palace of Fine Arts Museumban. Erre a világ minden részéről, többek között Magyarországról is kértek anyagot, köztük Berény Róbert festményeit is. A kiállítás véget ért, de az első világháború teremtette helyzetben nem tudták megszervezni az azonnali visszaszállítást. A festmények egy raktárban álltak, amíg a szállítmány elindulhatott. Ám Berény Bartók-portréja és Golgotája soha nem érkezett vissza Budapestre. Berény azt az értesítést kapta, hogy két festménye hajótűz során elpusztult. Ebben a tudatban halt meg a festő és édesapám is.

- Miként bukkantak az eltűntnek vélt portré nyomára?

- 1956-ban az amerikai High Fidelity című folyóirat címlapján megjelent a festmény reprodukciója. Ennek nyomán sikerült kideríteni, hogy a fényképet egy San Franciscó-i úrtól, Leon Kolbtól szerezték be, aki 1953 környékén árverésen vette meg a portrét. Az árverés anyaga egy elhagyott raktárhelyiségből került ki, melynek bérleti díját a bérlő 1953-ban bekövetkezett halála után nem fizették tovább. A bérlő pedig az az úriember volt, aki 1915-ben a műtárgyakat a kiállítás céljára kölcsönkérte.

- Hogyan került a festmény a Bartók-hagyatékba?

- A képet Bátor Viktor, a Bartókhagyaték vagyonkezelője 1953-ban tizenkétezer dollárért vásárolta meg. Az összeget később befizette a Bartók-örökségnek, és ezzel sajátjának tekintette a képet. A festmény tulajdonjogának kérdése 1978-ban a New York-i hagyatéki bíróság elé került, amely megállapította, hogy a vagyonkezelő nem adhatott el saját magának egy, a hagyaték tulajdonában lévő tárgyat. A bíró viszont lehetőséget adott Berény lányainak, hogy a festményt visszaköveteljék, de egyikük sem jelent meg a tárgyaláson. Így a Bartók-hagyaték, az én terhemre, visszafizette Bátor fiainak a tizenkétezer dollárt, és a kép az örökség része lett.

- Mióta van az ön házában a Berény-portré?

- Édesanyám halála után, 1985-ben vettem át a hagyaték kezelését, akkor került hozzám a festmény is. A nagyszobában, a legméltóbb helyre, a zongora fölé akasztottam. Nincs olyan nap, hogy ne állnék meg egy pillanatra előtte, ne érezném át újból és újból azt a mérhetetlen szenvedést, ami apámra mérettetett, és amit valahogy Berény megérzett.

- Láthatta-e a nagyközönség a képet, amióta önnél van?

- Amerikai kiállításokra felajánlottam - New Yorkba, Washingtonba, Puerto Ricóba -, de nem tartottak rá igényt. Budapestre is kérték, de az oda-vissza szállítás és az azzal járó nehézségek miatt nem tudtuk kiállítani a képet.

- Miként gondoskodik végrendeletében a festményről?

- Nem tartom helyesnek, hogy már most beszéljek a végrendeletemről, de apám kéziratai, egyéb emléktárgyak, beleértve a Berény-festményt is, halálom után olyan kultúrintézetbe, esetleg intézetekbe kerülnek, ahol megbecsülik őket.

- A világ nagyszabású koncertekkel rója le tiszteletét Bartók Béla előtt, különösen idén, amikor halálának hatvanadik, és jövőre, amikor születésének 125. évfordulójára emlékezünk. Ön, kerülve a nyilvánosságot és az ünneplést, elvonulva él. Miért?

- Soha nem vágytam a nyilvánosságra, az ünneplés pedig apámnak, és nem nekem szól. Én a magam módján mindig édesapámmal vagyok, minden napomat meghatározza az iránta érzett kötelességtudat. Mintha itt lenne a közelemben, és segíteni próbálna a munkámban, a Bartók-művek javított kiadásainak előkészítésében, a kétértelműségek megoldásában. Ha egyszer majd úgy adódik, hogy találkozunk, remélem, meg tudom indokolni, mit miért tettem, és bízom benne, hogy az esetek többségében nem helyteleníti döntéseimet. Néha rátekintek Berény portréjára, és erőt gyűjtök...