Bartók és a rendszerbe gyűjtött világ

A kísérleti zenei szcénát követők számára nem idegen a jelenség, amikor hangszereit félretéve a zeneszerző egyetlen mikrofonnal kel útra. Milyen hangok születnek egy pattogó gumilabdában? Milyen zörejek szólnak egy idegen élettel teli odvas fa belsejében? Mi történik egy befagyott folyóban, a jég alatt? Izgalmas – és Youtube-keresésekre nagyon is érdemes – példák ezrei mögött könnyen rátalálhatunk az eredeti motivációra: inspirációt gyűjteni, hátat fordítva az ismerős zenei formáknak és megannyi kért-kéretlen dallamtapadásnak.

A talán távolinak tűnő példa nem is annyira távoli, amikor Bartók Béla zenei gyűjtéseinek mélyére kívánunk nézni. A fiatal zeneszerző 1906-ban kezdte el feltérképezni a népzene kiapadhatatlan forrásait, az időzítés pedig aligha lehetett volna kedvezőbb,

A személyes indíttatás mellett legalább ilyen fontos tényező volt a technikai fejlődés is: Edison 1877-ben alkotta meg a fonográfot, az első hangrögzítésre alkalmas eszközt, Bartók pedig gyorsan felismerte, hogy zenei gyűjtéseihez pusztán az ötvonalas füzet kevés lesz. Az autentikus népi kultúra feltárásában legalább olyan fontos szerepet kaptak az előadók, mint maga az előadás, a hanganyagok reprodukálásával pedig lehetőség nyílt, hogy minden korábbinál egyszerűbb módon kerüljenek egymás mellé motívumok, egymástól térben távolinak látszó zenei univerzumok, amelyek a mélyben mégis közös gyökerekkel rendelkeznek.

A háborítatlant persze többszörösen idézőjelben kell érteni, hiszen ahogyan azt Bartók saját bőrén is megtapasztalhatta, a szenvedés és kiszolgáltatottság mindvégig sötét árnyat vetett a „tiszta forrásra”. A közelgő évtizedek gépesítése, a földművelés erőszakos átrendezése és az egyre erősödő városiasodás azonban gyökeresen alakította át azt a világot, amit Bartók 1906-ban még úgy-ahogy érintetlenül találhatott az országot és a szomszédos területeket járva. Fennmaradt hanganyagokból és forrásokból tudjuk, hogy gyűjtésein rengeteg fiatal működött közre, ami néhány évtizeddel később már elképzelhetetlen lett volna.

Tiszta forrás (Fotó/Forrás: Csibi Szilvia / Müpa)

A végeredményt jól ismerjük: a legnagyobb magyar zeneszerző, aki alapjaiban írta újra kora és a jövő zenéjét, több mint 10 000 hangfelvételt készített útjai során, ezzel pedig gyökeresen új szemléletet teremtett a hazai, a regionális vagy akár a török kultúrában.

Ugyanakkor Bartók kíváncsiságát és rendszerezés iránti szenvedélyét nem kizárólag a zene hajtotta. Ország- és világjárásai mellett a komponista precizitása tűnik fel a kultúrák iránti nyughatatlan érdeklődésében. Miközben a zene univerzális nyelvét kutatta, tanult – a már beszélt angol, német, francia és olasz mellett – románul, szlovákul, spanyolul és törökül.

És ha mindezt el is könyveljük munka iránti szenvedélyként, ne feledkezzünk meg rovargyűjteményéről, amely az emigráció és a háború következtében részben megsemmisült, a kutatók mégis nagy becsben tartják a fennmaradt mintákat. A szivarosdobozokban őrzött, személyesen preparált és meghatározott gyűjtemény az 1920-as évekre 30-40 nagyobb méretű dobozt tett ki. Kevésbé ismert szenvedélyének okairól ő maga így nyilatkozott: „Eddig csupán a daloknak mint különálló objektumoknak gyűjtéséről volt szó. Azonban ez nem elég. Mert ez olyan volna, mintha a bogarász vagy a lepkegyűjtő megelégednék a bogár- és lepkefajták összeszedésével és kikészítésével.

Ezért az igazi természettudós nemcsak állatokat gyűjt és preparál, hanem az állatok életének minden legelrejtettebb mozzanatát is, amennyire csak lehetséges, tanulmányozza és leírja. Igaz ugyan, hogy a legtüzetesebb leírás sem fogja a holtat elevenné varázsolni, de legalább valamicskét belément az élet ízéből és szagából a holt gyűjteménybe. Ugyanilyen okok parancsolják a népzene gyűjtőjének, hogy az egyes dallamok való életének körülményeit töviről hegyére kikutassa.”