A tavaszi, nagy visszhangot keltő, háromhetes Kurtág-fesztivál után a mostani újabb magyar hangversenysorozatot a kamarazenei világ fellegvárában, a Wigmore Hallban rendezték William Lyne igazgatóval közösen. A neoreneszánsz stílusban tervezett termet úgy építtette meg a Wigmore Streeten 1901-ben a híres zongoragyáros Bechstein, hogy kitűnő akusztikáját ma sem tudják felülmúlni. A kamarazene óriásai léptek itt fel az előző száz esztendő során.
Most sem kevésbé rangos együttes lép itt fel, mint Anglia legjobb kamaraformációja, a Nash Ensemble. Közreműködésüket megszerezni a magyar muzsikának rangban, minőségben annyit jelent, mintha Rubinsteint kérték volna fel Liszt- vagy Bartók-művek előadására. A hely szelleme is felkészíti lelkünket az élmény befogadására, nemcsak a kísértő múlt, hanem a látvány különös, profán szakralitása: a pódiumot kettészelt kupola foglalja magába, s fönt a félgomb homorú felszínén arany napsugarakban izzó, szecessziós freskó. Az életerős férfiként karját magasba lendítő Teremtő, akinek átszellemült arca a napba olvad, ahonnan meg kévékben hull alá az Art Deco olyannyira kedvelt, hoszszú szárnyú arkangyalaira. Mintha szárnyaikat, áldó karjaikat az alattuk ülő zenekarra terjesztenék ki. A vizuális élmény belejátszik a hangok vibrálásába is.
Nagy megtiszteltetés, hogy a repertoárján 230 darabbal büszkélkedő Nash Ensemble betanult egy Dohnányi-szextettet és egy közismert Bartók-művet: Kontrasztok hegedűre, klarinétra és zongorára. Ősbemutatóján, 1939. január 9-én maga Bartók játszotta Szigeti Józseffel és a kor virtuóz klarinétművészével, Benny Goodmannel, akinek szánta a fúvóspartitúrát.
Richard Hosford játéka sem maradna el Goodmané mögött: nemcsak virtuozitása okán, hanem megkapó érzékenysége, emocionális telítettsége folytán is. Szólójából távoli hegyi pásztorok messze hangzó, mélabús-nosztalgikus furulyadallama hallik ki (Pihenő). A Verbunkos annyira karakteresen magyar, hogy még a Medvetánc játékosságát is beleérzem. A trió lenyűgöző előadására két szó illik: temperamentum és tökély. A Dohnányi-szextettet lendület és beleélő készség jellemezte. Brahms Magyar táncok című művének hat – két zongorára átírt – változatát adta elő Ian Brown és S. Crawford-Phillips pontos együtthangzással, ám nekem túl katonásan és kevésbé színesen, a hagyományosnál kevésbé romantikusan. A koncertzáró Brahms-klarinétötös a Nash együttes játékában maga volt a tökély.
hírlevél
