Baráti Kristóf (Fotó/Forrás: Csibi Szilvia / Müpa)

Bartók két hegedűversenye, köztük pedig a két rapszódia. Óriási vállalás a szólista számára. Minden bizonnyal igencsak foglalkoztatja a közönséget: hogyan lehet, hogyan kell szellemileg, zeneileg felkészülni egy ilyen koncertre?

Egy átívelő, összefoglaló műsor előadása végtére is ugyanazt igényli, amit bármely különálló mű eljátszása, mégpedig a határozott érzést, hogy a zenei anyagot teljes egészében uralom. Maratoni vállalkozás gondolatának csak akkor szabad felmerülnie, ha biztos lehetek a készülő produkció zenei és technikai színvonalának teljességében. „Nem sikerült tökéletesen, de lám, milyen sok mindent eljátszottam” – ennek semmiképp sem vagyok a híve. Természetesen mindez nem jelenti, hogy ne lenne nagy kihívás Bartók összes zenekari kíséretes művét egyetlen koncerten eljátszani. De magam inkább arra koncentrálok, hogy milyen különleges élmény lehet ez a számomra, és biztos vagyok benne, hogy a közönség számára is.

Kronologikus sorrendben játsszák majd a műveket, ami egyben egy szép szimmetriát is eredményez a műsorban. Milyen zenei ívet rajzol ki a négy darab ebben a formában?

Igencsak különböző az elhangzó darabok karakterisztikája, és mindegyiknek más a szépsége. Bartók a viszonylag rövid ideig tartó, korai alkotói periódusában erősen Strauss, Liszt és a későromantika hatása alatt állt. Ezt a befolyást én még érzékelni vélem az 1. hegedűversenyben, ugyanakkor már bontakozik benne az a sajátos nyelvezet és harmóniavilág, amely a későbbi darabokban teljesedik ki. Ez a mű egy Geyer Stefinek szóló különleges szerelmi vallomás, a két rapszódiát meghatározza a zene erőteljes népi gyökere, a másodikban ráadásul annak egészen vad és rusztikus, energiával teli formája jelenik meg. A 2. hegedűverseny pedig már a nagy Bartók, akit az érett műveiből igazán ismerhetünk, és noha az alkotás egy korai szakaszában nem tradicionális struktúrában gondolkodott, Székely Zoltán hegedűművész, a darab dedikáltja javaslatára egy hagyományos, háromtételes formát alakított ki.

Játék közben foglalkoztatja az, hogy a szerző milyen életesemény vagy lelkiállapot nyomán írta az adott művet? Vagy az érzelmi töltet akkor már csak az öné?

Mindkettő és egyik sem. Maguk a darabok nem feltétlenül állnak szoros összefüggésben azzal, hogy éppen milyen élethelyzetben vagy érzelmi állapotban volt a szerző komponálás közben. Az első Bartók-versenymű persze kivétel Geyer Stefi kapcsán. De bármennyire is szeretjük a romantikus gondolatot, hogy a zeneszerző egy hangulat által uralva írja meg az adott tételt,

Játék közben pedig teljesen magától értődő számomra, hogy az éppen zajló zenei folyamat tartalma dominálja a gondolataimat. De nem csupán elmondom, hogy miről szól az a részlet, hanem megpróbálok eggyé válni vele, és ilyen módon a saját asszociációimat életre hívni általa.

Az asszociációk folytatódnak a zenekari közjátékok során is? Vagy akkor pihen?

Az ujjak pihennek, de fejben, lélekben folyamatosan együtt élek a zenei folyamattal. A zenekari intermezzók nem átvezető részek, hanem az anyag fejlesztésének kulcsmomentumai, azt gondolom, egy szólista ennek teljes mértékben át kell, hogy adja magát.

Baráti Kristóf (Fotó/Forrás: Marco Borggreve)

Bogányi Tibor vezényel majd az esten, akivel dolgoztak már együtt Bartók művein. Mennyire tudnak egy húron pendülni az ő zenéjében?

A 2. hegedűversenyt játszottuk egyszer Oroszországban, helyi zenekarral, amelynek ez a mű nem tartozik az alaprepertoárjába. Izgalmas és tanulságos élmény volt mindkettőnk számára, és persze bizonyosságul szolgált, hogy remekül együtt tudunk működni ebben a darabban is. Kívülállóként valószínűleg az tűnik a legégetőbb kérdésnek a közös munka kapcsán, hogy vajon hogyan illik egymáshoz a szólista és a karmester. Számunkra egészen más szempontok a meghatározók, a konfliktushelyzetek pedig egyáltalán nem jellemzők.

Persze, ha nem elég nyitott az egyik fél, létrejöhetnek súrlódások, felmerülhetnek összecsiszolandó részletek, de ha mindannyiunk számára a zene jelöli ki az irányt, akkor a nézeteltérések gyakorlatilag ki vannak zárva. Tiborral egyébként is igen jó a szakmai viszonyunk, hiszen készségesen és hatékonyan segített hozzá a karmesteri működésemhez, és ezért nagyon hálás vagyok neki.

Hogyan támogatja, vagy netán nehezíti adott esetben a karmesteri tapasztalat egy szólista játékát?

Sokat segít annak megértésében, mikor hogyan inspirálhatom a játékommal a zenekart, hiszen itt nem egy kíséretanyag és a szóló találkozik, hanem különböző motívumok egymáshoz viszonyulása, bonyolult kölcsönhatása adja az összképet. A próbafolyamat során is segít, ha az ember a pulpitusról is megtapasztalta már a zenekarral való hatékony munkát. Sokkal magabiztosabban alkalmazza az apró jelzéseket, tudja, kire hogyan nézzen annak érdekében, hogy felhívja a figyelmet egy készülő lassításra vagy más fontos zenei történésre. Hiszen

Baráti Kristóf (Fotó/Forrás: Emmer László)

Nemrég a londoni Philharmonia Orchestrával játszotta Bartók 1. hegedűversenyét a Müpában, a finn karmester, Santtu-Matias Rouvali irányítása mellett. Bogányi Tibor szintén a finn karmesteriskola képviselője. Felfedezett netán közös vonásokat a kettejükkel való munkában?

A finn iskola arról híres, hogy hatékonyan ötvözi a különböző nagymúltú karmesteriskolákat, például az oroszt, németet vagy angolt. Gesztusok, eszközök rendkívül széles spektrumát sajátítják el, ugyanakkor már nagyon hamar túllépnek az alapokon, és teret engednek az egyéni mozgáskultúra kialakulásának. Mindenki a saját habitusa szerint, szabadon alkalmazza a kezébe adott eszközöket, így végső soron nehéz közös vonásokat kiemelni a finn karmesteriskola neveltjei között. Ráadásul nagyon tehetséges merítésből kerülnek ők ki, nem véletlen, hogy ebben a viszonylag kis lélekszámú országban oly sok és kiváló zenekar működik. Érdemes ennek a jelenségnek alaposan a mélyére nézni, analizálni, mert rengeteg tanulságot tartogathat.

Bartók művei gyakran szerepelnek a koncertprogramjain. Hogyan tudja elsősorban önmaga számára frissen tartani ezeket a sokat játszott darabokat? Mi a titok?

Bár úgy tűnhet, valójában nem játszom kifejezetten sokat ezt a repertoárt. Persze kézenfekvőnek látszik, hogy magyar szólistaként Bartók-művel hívjanak fellépni, de sok külföldi koncertszervező számára ő nehezen befogadható szerzőnek számít. Inkább különlegességként tárják a közönség elé, annak ellenére, hogy Yehudi Menuhin például végigturnézta a világot a Hegedűversennyel és a Szólószonátával. Persze ez a hozzáállás általánosságban igaz a 20. századi versenyművekre. De visszatérve a kérdésre:

A növendékeimet is erre biztatom: felejtsék el, hogy vannak előadási habitusok, berögződések, megszokás azt illetően, hogy hogyan játszunk egy darabot. A természetesség, spontaneitás ellen működnének úgy, ami pedig elengedhetetlen az ihletett játékhoz, a pillanatnyi varázs megszületéséhez. Nekem szerencsére nem szükséges erre külön energiát fordítanom, személyiségemből fakad az ösztönös, mindig a pillanatot megragadni igyekvő hozzáállás.

A magyar közönségnek Bartók minden bizonnyal kedvesebb ismerőse, mint a külföldieknek. A pécsi koncert azonban nemcsak az előadók, hanem a hallgatók számára is kihívás lehet. Mit tanácsol, hogyan készüljön a közönség a koncertre?

Bartókot azért itthon is a nehezebben befogadható szerzők között tartjuk számon. Én mégis meggyőződéssel állítom: még a legfajsúlyosabb művei is annyira magától értődő nyelvet képviselnek, hogy bármiféle előzetes felkészülés nélkül is elemi erővel tudnak hatni. Bartók zenéjét nem kell magyarázni. A zenekari kíséretes hegedűműveket is nyugodtan meg lehet hallgatni szűz füllel, ismerkedésképp – sőt, talán úgy még erősebb kapcsolódás, mélyebb megértés jöhet létre. Ez a koncert tehát mindenkinek szólhat és szól. Én pedig remélem, a közönség minden tagja úgy áll majd fel a székéből, hogy egy teljes értékű, páratlan élménnyel lett gazdagabb.

Fejléckép: Baráti Kristóf (fotó: Emmer László)

Támogatott tartalom.