Beethoven, a modern zongora első pionírja

Csodagyerek volt, bár a legnagyobb csoda, hogy nem ment el a kedve egy életre a zenéléstől. Ludwig van Beethoven ötévesen kapta első leckéit, akkor még a klavikord nevű hangszeren, amely rövidebb és halkabb is volt, és töredékére képes annak, amire a fortepiano. Apja, Johann nyers és durva ember volt, ha ivott, megverte, megbüntette, még a pincébe is bezárta fiát. Gyakran megesett, hogy felverte álmából, és skálázásra kényszerítette. Hogy pontosan mi volt a célja, nem tudjuk biztosan, talán annak kell tulajdonítanunk a katonás szigort, hogy Mozarthoz hasonló wunderkindet akart faragni fiából.

– írta Beethovenről egy zenei magazin 1783-ban. Ekkor már jócskán túl volt első nyilvános koncertjein: a legelsőt hétévesen adta, tizenkét évesen pedig Orange-Nassau hercege előtt játszott Hágában. Több tanára volt, akik közül az orgonista és komponista Christian Gottlob Neefét szokás kiemelni.

Rudolf Buchbinder (Fotó/Forrás: Marco Borggreve / Bartók Tavasz)

Ugyanilyen lényeges kérdés lenne, hogy pontosan milyen hangszeren játszott Beethoven gyerekkorában. A források gyakran csak „klavierről”, azaz billentyűkről beszélnek, amely egyaránt jelentheti az orgonát – amin Beethoven bizonyosan tudott játszani, de nem vált a kedvencévé –, illetve a fortepianót is, amely újdonságnak számított a korban. Neefe maga eredetileg orgonista volt, de Carl Philipp Emanuel Bach csodálójaként nagyra tartotta a már említett klavikordot, és ismerkedett a fortepianóval is.

Az új hangszer izgalomban tartotta a zenészeket. Egyik feljegyzésében Neefe ámulattal ír „a piramis alakú Hammerklavierról”. Arról már megoszlottak a vélemények, hogy miféle zenék tolmácsolására alkalmasak ezek az új instrumentumok, és nem véletlen, hogy később, húszas éveinek elején Beethoven is hosszú levelezést folytatott a témában. Egyik levelezőpartnere Andreas Streicher, a nála kilenc évvel idősebb zongorista és zongorakészítő volt. Ekkor a fortepiano még számos kihívást tartogatott a fejlesztők és a muzsikusok számára is. A cseh származású Anton Reicha – akinek művei épp az elmúlt években élik reneszánszukat – leírt egy esetet, amikor Beethoven egy Mozart-concertóval lépett fel a bonni udvarban.

„Leginkább a zongorahúrok eltávolításával voltam elfoglalva, amelyek elpattantak a kalapácsok alatt. Beethoven ragaszkodott a versenymű befejezéséhez, én meg fel-felugráltam kirántani a húrokat. Keményebben dolgoztam, mint a szólista.”

Beethoven 1792-ben Waldstein gróf támogatásával Bécsbe költözött, ahol igen kompetitív mezőny alakult ki a zongoristák között. Megjelenése kisebb szenzációt okozott, kivételes gyorsaságát dicsérték, és azt, hogy „a legnagyobb nehézségeket is könnyedén megoldotta” a billentyűknél.

Hogy milyen hevesen vett részt maga Beethoven a zongoristák közötti erőfitogtatásban, azt megnyert hangszerpárbajok is bizonyítják. Elsősorban persze a zeneszerzés érdekelte. Egy Mozart-darabból hegedűre és zongorára írt variáció kottakiadásának előszavában így fogalmazott: „Nem kellett volna megírnom ezt a zenedarabot, ha nem jutott volna tudomásomra, hogy egyes bécsi zenészek, miután rögtönzésemet hallják egyik este, másnap átveszik stílusom különlegességeit, és saját maguk büszkélkednek vele...

Beethoven mindazonáltal nem csinált magából cirkuszi látványosságot – egy anekdota szerint egy bárónő a lábaihoz borulva kérlelte, hogy játsszon neki egy partin, de Beethoven makacsul visszautasította.

Egészen 1807-ig saját maga számára komponálta zongoradarabjait, köztük a Waldstein-szonátát, amelyről tudjuk, hogy egy olyan Érard zongorán született, amilyet később Liszt is használt. Ugyancsak Liszthez kötődik a Hammerklavier-szonáta: ezt a monumentális darabot, amely a modern zongora minden adottságát kihasználja, sokáig eljátszhatatlannak tartották, míg a magyar virtuóz a harmincas években a repertoárjára nem vette.

Külön érdemes szót ejteni a zongoraversenyekről, amelyek – csakúgy, mint Mozart vagy a kor neves zeneszerző-zongorista virtuózai számára – presztízskérdést is jelentettek. Beethoven csaknem egyidőben komponálta első két zongoraversenyét, és mindkettőt 1795 márciusában, első nyilvános bécsi koncertjén mutatta be. Ő maga később zsengéknek tartotta ezeket a műveket, érett korszakában azonban saját maga írt kadenciát a másodikhoz, ami azt jelzi, hogy mégsem szerette volna, ha feledésbe süllyednek. Nyolc évvel később, 1803 áprilisában hallotta először a világ a 3. zongoraversenyt – aligha a legkiemelkedőbb előadásban, mivel a város legjobb zenészeit aznap Haydn Teremtésének előadására bérelték fel, ráadásul a kotta sem volt teljesen kész.

– számolt be Beethoven lapozója, Ignaz von Seyfried.

S bár rohamosan veszítette el a hallását, maga Beethoven mutatta be legtöbbet játszott zongoraversenyét is, a 4-es számot viselő G-dúrt. A koncertre 1808. december 22-én került sor, de a művet már másfél évvel korábban hallhatták Franz Joseph von Lobkowitz herceg vendégei egy privát hangversenyen. Ez a bravúros darab, amit a kritikusok is az egekbe magasztaltak, Beethoven középső – gyakran a „prométheuszi” jelzővel illetett – alkotói periódusában keletkezett, ám nincs meg benne az az elemi, égető tűz, mint az 5. szimfóniában. Épp ellenkezőleg: elég csak meghallgatni az egy szál zongorán felcsendülő, intim nyitóütemeket.

Az említett koncert – pár nappal 1808 karácsonya előtt – egyben a zongoraművész Beethoven búcsúkoncertje is volt. Ötödik zongoraversenyét, a „Császár” melléknevet viselő Esz-dúrt már Friedrich Schneider mutatta be a lipcsei Gewandhaus zenekarával.

Támogatott tartalom.

Fejléckép: Beethoven (forrás: Bartók Tavasz)