Nagy várakozás előzte meg, aminek nehéz eleget tenni, hiszen sok és sokféle nagy előadás érhető el lemezen, s nehéz nemcsak az említett két négyes, hanem a teljes spektrum kvintesszenciáját megvalósítani. Rattle törekedett rá, s ha nem is sikerült neki, előadása jónak, értékesnek mondható. A volt birminghami zeneigazgató régen készült a felvételre. Olvasataiban megmutatkozik, hogy tudatosan ötvözte a különböző előadói hagyományokat, a historikus gyakorlatokat is beleértve, ahonnan a peckes hangsúlyozást és a vibrátó mellőzését vette. Ötvözete teljes mértékben elfogadható, muzikalitása és igényessége, továbbá számos érdekes megoldása miatt. Sajátos pozitivista hangvétel, tömörségre törekvés, és javarészt fürge menet jellemzi ezeket az előadásokat. Rattle mintha pozitív érzéseket vetítene Beethoven szimfóniáiba, amelyeket össze akar fogni, amelyekkel haladni akar. Alighanem ez valósult meg az EMI Classics rögzítette, meghívott közönség előtt zajlott bécsi koncerteken.

Rattle lendületesen, sebesen, a művek vidámabb oldalát hangsúlyozva ment végig az első nyolc szimfónián, sőt a IX. Szimfónia III. és IV. tételén is. Az Eroica gyászindulója, a Kilencedik III. tétele sem igazán komor és gyászos. Rattle élesen elkülönítette a megelőzőektől a IX. szimfóniát, első két tételét kifejezetten masszívan szólaltatva meg. A ciklus csúcspontja - és az Eroica I. tételének ellentétpárja - a Kilencedik I. tétele. Előbbi nagyon sebes, utóbbi lassú, megfontolt. Az interpretáció szabadsága miatt ez utóbbi a ciklus csúcspontjának tűnik. Rattle a jelek szerint kedvét lelte abban, hogy néha szorosabbra vegye, máskor elengedje a gyeplőt, itt drámaivá tegye a zenét, ott visszavegyen komolyságából, egyszer különös megoldást mutasson fel, másszor mellőzze a kiemelést. Rattle a hangzás terén is ötvözte a kiegyenlítettséget, az átláthatóságot a tömörséggel. Általában ez is sikerült neki, néhány szakasz kivételével, köztük a IX. Szimfónia IV. tételében, ahol az énekkart túlságosan az előtérből halljuk. A szólisták elsőrangúak, Thomas Hampson szereplése különösen dicséretes.

Ami nem meggyőző ebben a sorozatban, nem egyedül Rattle hatáskörébe tartozik. Az egésznek bizonyos „majdnem-jellege" van. Majdnem jó a hangminőség, de néha nem kifogástalan. Majdnem meggyőző a stílus, olykor azonban nem. Azt hiszem, Rattle-nek nem így kellett volna felvenni a kilenc Beethoven-szimfóniát, hanem egyenként, stúdióban, esetleg a hangversenyciklust követően. Az anyag így ugyanis kissé sok volt a Beethoven-interpretációban nem gyakorlott dirigensnek, a historikus megszólaltatásban nem otthonos zenekarnak és a hangmérnöknek, akinek azt kellett reprezentatív módon rögzítenie, ami csak majdnem volt reprezentatív. Rattle előadásainak azonban így is egyéni hangvétele, sajátos mondanivalója van, ami méltánylandó.