Beethovent, ahogy kevesen – Jevgenyij Kiszin koncertjéről

Jevgenyij Kiszin gyorsan a zongorához ül, és szinte azonmód megszólal a vaskos c-moll akkord. A játékos ráomlik a billentyűkre, semmi sincs abból a komoly, mértéktartó, grave hangból, amit mondjuk Wilhelm Kempff, Alfred Brendel vagy más kollégák produkáltak ezekben a szakaszokban.

Kiszin még mindig az a wunderkind, akit a kilencvenes évek végén megismertünk, a kész fegyverzettel érkező virtuóz.

A játékában pedig megvan az a régimódiság, amit illőbb lenne a régi idők nagyságának nevezni. Kiszin tisztában van vele, hogy ma a tisztaság és a világosság a menő, de azzal is, hogy a szabadabb, harsányabb és rikítóbb romantikus manírral kevesen bírnak.

Jevgenyij Kiszin (Fotó/Forrás: Szöllősi Mátyás)

A Patetique-szonáta első c-moll akkordját rögtön úgy üti le, mintha be akarná repeszteni a billentyűket, és figyelmen kívül hagyja a fortepiano dinamikai jelzést. Nem működne, ha nem lenne benne ennyi stenk, de szerencsére van, és az a nagy lendület, amit Kiszin magának parancsol, a B-témában, az alla breve allegro szakaszban csak újabb löketet nyer.

Ezeket a hangokat tényleg nem sokan tudják úgy megszólaltatni, mint ő, és lehet, hogy hallottunk már tudósabb – tudálékosabb – Beethovent, de Kiszin, akit egyébként nem Beethoven-játékosként tartunk számon, interpretációja a kiforrott virtuózé, és ezért revelációt jelent.

Jevgenyij Kiszin (Fotó/Forrás: Szöllősi Mátyás)

S ha már itt tartunk, érdekes, hogy Kiszin az Eroica-variációkkal egy olyan darabot vett műsorra, amely virtuóz ugyan, de nem hálás; mutatós, de csak a vájtabb füleknek, s ironikus, gyakran gúnyos hangvételével túlmutat mind a romantikán, mind a klasszicizmuson. Mintha Beethoven – akit egyébként mindig is lenyűgözött a variációs forma – a harmadik, eredetileg bonapartista szimfóniájával járó terhein szeretett volna csökkenteni.

A Beethoven-évfordulóhoz közeledve érdemes egy kicsit gondolkodnunk a Mesterről, aki – ezt gyakran elfelejtjük – maga is ember volt.

S amikor egy variációsorozatban cincálja szét a saját, heroikus szimfóniatémáit, az mégiscsak azzal a szórakoztató tanulsággal szolgálhat, hogy nem lehet örökké hősködni.

Jevgenyij Kiszin (Fotó/Forrás: Szöllősi Mátyás)

Beethoven Vihar-szonátája alighanem tévedésből kapta meg a shakespeare-i melléknevet – a titkár, Anton Schindler legendagyártása van ebben is –, ez azonban nem változtat azon, hogy Jevgenyij Kiszin valóban vihart támaszt a bal kezével. Ez is az orosz iskola sajátossága, az erőteljes basszus – szokták írni, de mióta Andrej Korobejnyikovot kikérdeztem a témában, elbizonytalanodtam. A koncert legmélyebben ihletett pillanatait ennek a d-moll szonátának a lassú tétele jelentette. B-dúrban vagyunk, Beethoven egyik szívesen használt hangnemében. Kecses, de büszke zene ez, a megvívott küzdelmek után érzett örömé, amelyben még benne van a szenvedés, a szenvedély. (Gondoljunk csak a IV. szimfóniára vagy az op. 130-as vonósnégyesre.) Ez a fragmentált, lírai fanfár szólalt meg Kiszin zongoráján.

Jevgenyij Kiszin (Fotó/Forrás: Szöllősi Mátyás)

A Waldstein-szonáta nyitó, Allegro con brio tétele olyan gyors, hogy a tempó egy kevésbé technikás művésznél sietségnek hatna.

Kiszin tempói nem nyugodtak, de a hangok elhelyezése pontos, az időkezelése izgalmat, de nem ziláltságot közvetít.

Az utolsó tétel pedálkezelése figyelemreméltó, mondhatni kísérletező. Nevezhetném forradalminak is, de az képzavart jelentene egy lidérceket, tündéreket, pirkadatot megjelenítő zenei tétellel kapcsolatban. A moderato jelzésből szinte misterioso válik Kiszin előadásában, az előadói bátorság jutalma pedig a lelkes taps, aztán a standing ovation. Jövőre Beethoven-emlékévet ünneplünk, s én csak azt kívánom, bár minden muzsikus ilyen meggondolással nyúlna a bonni mester zenéjéhez.

Kiszin aztán nem tud ellenállni ennek a tapsnak, és több ráadást is ad. Azt hiszem – úgy hallom –, valóban azért, mert nagyon szeret zongorázni.