A Winterreisét már több mint száz alkalommal énekelte. Mennyire változott ez alatt az idő alatt a darabbal kapcsolatos elképzelése?

Ez a mű valóban egy utazás, minden egyes alkalommal, amikor kiállok vele a színpadra, válaszút elé kerülök. Más lesz a produkció attól függően, aznap hogy érzem magam, épp valami jó vagy rossz dolog ért-e, például kaptam egy kellemetlen telefonhívást, vagy épp valamilyen örömteli dolgot tapasztaltam meg – ezt mind beépítem az előadásomba. Számít, milyen az akusztika, a hangulat a teremben, hogyan reagál a közönség. Rendszerint vannak olyan tényezők, amelyeket az előadó nem tud befolyásolni, ezt megtanultam az évek során, pedig eleinte nem volt könnyű elfogadni. Csak arra van ráhatásod, hogy mit kezdesz az adott szituációval.

Szerintem ő inkább egy képzeletbeli barát, vagy a saját személyiségem tükörképe. De lehet maga az emberi társadalom is. A főszereplő huszonhárom dalt teljesen egyedül jár végig, és aztán a huszonnegyedikben hirtelen megjelenik valaki… Persze változnak bizonyos gondolatok is az egyes dalok kapcsán, az elmémben lévő képek, a tempók és még sok minden. De nem gondolom, hogy ezek mind egy irányba tartanának, inkább olyan vagyok, mint a festő, aki több színt akar felvinni a palettájára.

Emlékszik olyan helyzetre, amikor az előadása valamiért teljesen eltért a többi alkalomtól?

Igen, egyszer Amerikában turnéztam vele, és ha már százszor énekelted a darabot, akkor is előfordulhat, hogy elbizonytalanodsz a szöveget illetően. Ez nagyon ijesztő tud lenni, a zongorista elkezdi játszani a dal bevezetőjét, te meg csak arra gondolsz: „Úristen, mi az első szó?” És már kezdesz pánikba esni, de hihetetlen módon az utolsó pillanatban mindig beugrik, és elkezded azt énekelni, amit kell. Az ilyen helyzetek egészen más típusú feszültséget teremtenek, mint ami a koncerteknek általában a velejárója, és ez befolyásolja a darab érzelmi tartalmát.

Az ön tanára a 20. század egyik legnagyobb dalénekese, Dietrich Fischer-Dieskau volt. Adott valamilyen speciális tanácsot a Winterreiséval kapcsolatban?

Több volt, mint tanár, inkább a mentoromnak nevezném. Nemcsak a technikán és az interpretáción dolgoztunk együtt, de például a műsor-összeállításon és a színpadi jelenléten is. Rengeteg mindent tanultam tőle, és nagyon inspirálóan hatott rám.

Ő a pályája negyven évét ebben a szellemben töltötte, mindig az adott pillanatban akarta megalkotni az interpretációját. Éppen ezért sosem fáradt bele a repertoárjába, hanem igyekezett egyre jobban elmélyülni benne. Elemezte a harmóniai vázat, utánaolvasott a költő életének, és még sorolhatnám. Mivel a pillanat inspirálta, mindig volt mondanivalója – ez a legfontosabb üzenet, amit magammal vittem tőle.

Benjamin Appl (Fotó/Forrás: Outumuro)

Olvastam Fischer-Dieskaunak a Schubert-dalokról szóló könyvét, és abban azt írta a Winterreiséról: „Nem szabadna visszarettenni attól, hogy a dalok helyes – minden osztrákos bájt és könnyfacsarást mellőző – tolmácsolása valóban jeges döbbenetet vált ki a hallgatóság körében; akár a megrovást is készséggel el kell viselni ezért. Mert ha ezek a darabok csak élvezetet, megindultságot vagy borzongást keltenek, távolról sem fogadtuk be teljességgel Schubert mondanivalóját.” Mit gondol erről a kérdésről?

Persze, egyetértek, hiszen amikor a mű először hangzott el, Schubert barátai azt mondták, még sosem hallottak ennyire iszonytató dalokat. Ők akkor egyértelműen félelmetesnek találták a ciklust. Fischer-Dieskau annyiban szerencsés volt, hogy a II. világháború után a német dalirodalomnak teljesen új korszaka kezdődött. Ő maga is egészen átalakította a dalkoncertek szerkezetét, egy-egy szerzőre épülő programokat adott elő: csak Brahmsot, csak Schumannt énekelt egy-egy este, amire évtizedek óta nem volt példa. Az interpretációja is nagyon eltért attól, amit az emberek a két világháború között megszoktak. Ekkor még a legtöbb dalból nem állt rendelkezésre olyan hangfelvétel, ami referenciaként szolgált volna, sok nagy zeneszerző műveit ő énekelte először lemezre. Így a darabok természetesen egészen más hatást gyakoroltak a közönségre, mint ma, amikor több száz felvétel közül válogathatunk. A mai előadóknak egészen más módon kell sokkoló hatásúvá, félelmetessé tenniük az előadást, és az érzelmi árnyalatokat megmutatni. De ebben természetesen a befogadói oldalnak is szerepe van, ami szintén sokat változott, már csak a társadalmi hatások miatt is: hogyan összpontosítjuk a figyelmünket, hogyan hallgatunk zenét, hogyan működünk csoportként, illetve hogyan leszünk egyre inkább individualisták.

Sokszor aggódunk is, hogy a dalok népszerűsége csökken, ám úgy tűnik, a Winterreise örök kedvenc marad. Mi lehet ennek az oka?

Ez igen összetett kérdés, de azt gondolom, a Winterreise nagyon merész darab, és az emberi lét alapjait kérdőjelezi meg. Persze, szerepel benne hó meg minden, de

Szemben a többiekkel, akik – ahogy benne is van a szövegben – csak alszanak a házaikban, és nem gondolkodnak ilyesmiről. Nem mernek magukba nézni, és nem próbálják megérteni a saját lelküket. Ezekhez a gondolatokhoz Schubert olyan zenét írt, amit az emberek soha korábban nem hallottak. Ráadásul a dalesteken általában az szokott a legnehezebb kérdés lenni, hogyan kövessék egymást a darabok, mi jön mi után. Ezért egy dalciklust mindig könnyebb előadni, és a Winterreise sikerének az is része, milyen nagyszerűen épül fel benne a dráma. Igazi remekmű.

Részt vett a Winterreise egy nagyon érdekes megközelítésében is: az Alpok havas hegyei között forgattak filmet a dalciklusból. Mit gondol, az ilyen összművészeti megoldások mit adhatnak hozzá a műhöz?

Fantasztikus dolognak tartom, hogy egy olyan jelentős televíziócsatorna, mint a BBC kilencven percen keresztül német dalokat játszott. Még német adót se tudnék, amely ezt az adott évben, 2022-ben megtette volna. A dalestek ugyanis a klasszikus zene világában is egy kis buborékot jelentenek. El kell fogadnunk, előadóknak és menedzsereknek egyaránt, hogy soha nem fognak tömegeket megszólítani. Vannak, akik félnek a zene és a szöveg együttesétől, hiszen sokkal jobban kell koncentrálni, nem elég csak kényelmesen elhelyezkedni, mint egy szimfonikus koncerten, ahol nyugodtan elkalandozhatnak a gondolataink. Egy dalestnél, ha mindkét komponenst megfelelő mélységben akarjuk befogadni, muszáj fókuszálni a figyelmünket, ami pedig erőfeszítést igényel. Így ezt a filmet nagyszerű lehetőségnek tartottam, hogy olyanok is megismerjék a német dalirodalmat, akik még nem találkoztak vele. Emellett szeretem különböző kontextusokba helyezni a Winterreisét, egyszer például csináltam egy szcenírozott előadást egy barcelonai börtönben, mostanában többször vonósnégyessel adtam elő, sőt egyszer egy olyan előadásban is szerepeltem, amelyben egy színész részleteket olvasott fel az 1872-es osztrák–magyar északi-sarki expedícióról. Olyan, mintha különböző nézőpontokból, különböző lencsékkel néznénk a darabot, így pedig mindig új gondolatokat ébreszt. Ez nemcsak azoknak hasznos, akik először hallják, hanem azoknak is, akik már sokszor találkoztak vele, nekik is új arcait mutathatja meg a mű.

De ezek a megoldások soha nem fogják helyettesíteni a klasszikus koncerteket, és nem is ez a cél.

Benjamin Appl (Fotó/Forrás: David Ruano)

A budapesti koncertre az Óbudai Zsinagógában kerül sor. Mit gondol, hogyan működhet a Winterreise egy vallási helyszínen?

Az is csodálatos, hogy a darabnak nincsenek fix keretei, így szerintem bármilyen térbe, környezetbe be tud illeszkedni. A budapesti koncertnek az is a különlegessége lesz, hogy Schubert írt egy darabot héber nyelven, ami ritkán hangzik el, de most a koncert kezdő számaként előadjuk. Ezzel egyrészt a hely iránti tiszteletünket fejezzük ki, másrészt hidat is akarunk képezni Schubert és a zsidó hagyomány között. Ahogy korábban is mondtam, a környezet mindig hozzáad valamit az előadáshoz, ezért nagyon izgatott vagyok, hogy egy ilyen fontos szakrális helyszínen adjuk elő a darabot. Természetesen ilyenkor a hallgatóság összetétele is speciális, más az emberek háttere, hozzáállása a koncerthez. Máshogy lépünk be egy zsinagógába, mint egy hangversenyterembe. Egy előadásra általában mindenki hozza magával a problémáit, valakije beteg, stresszel a családja vagy a munkahelye miatt, így nagyon fontos, hogy amikor megérkeznek, a helyszín bevonja őket az eseménybe. Remélem, a zsinagóga a maga sajátos történelmével segít majd ráhangolódni a koncertre.

A koncerten Villányi Dániel zongoraművésszel lépnek majd fel együtt. Milyen volt a közös próba?

Londonban találkoztunk, ideutazott pár napra, és végigvettük a darabot. Számomra nagyon fontos, hogy a zongoristákkal ne csak dolgozzunk, de töltsünk is együtt némi időt, ebédeljünk, beszéljünk a gondolatainkról, érdeklődésünkről, és kialakuljon az a bizalmi kapcsolat, ami egy dalesthez elengedhetetlen. Ezt sokkal fontosabbnak tartom, mint leülni és arról értekezni, hogy itt egy kicsit lassabb legyen a tempó, mert levegőt kell vennem. Ha emberi szinten értjük egymást, sokkal egyszerűbb és érdekesebb is együtt dolgozni.

Befolyásolta valamilyen módon a találkozásuk és a közös munkájuk, hogy milyen interpretációban hallhatjuk majd a darabot Budapesten?

Nem beszéltünk sokat a próbán, de úgy gondolom, ha a zenész nem képes magát a muzsikán keresztül kifejezni, illetve a másik ember azt nem képes meghallani, akkor úgysem lehet mit tenni. Dánielnek néha eltérő elképzelései voltak az artikulációról, a tempóról és a dalok közti szünetről, de mindig nagyon inspirál, amikor különböző zongoristákkal dolgozom. Kipróbálhatok valami újat, beépíthetem a saját interpretációmba. Ha egy megoldás fizikai síkon, a hang, a légzés számára működik, valamint érzelmileg is illik hozzám, akkor nyitottnak kell lenni iránta.

Említette, hogy sokat jár Budapestre, nemrég pedig egy igen izgalmas projektben vett részt: Kurtág Györggyel készített lemezt, részben az ő műveiből. Hogyan kezdődött a közös munka?

2017-ben a Dartmouth Concerto Kurtág Fesztivált rendezett, és a szervezők felkeresték a zeneszerzőt, hogy darabokat kérjenek tőle. Ő pedig nagyon készségesen ajánlotta a Hölderlin-Gesänge című hat dalát. Az volt a fesztivál célja, hogy fiatal énekesek szólaltassák meg a műveket, és így folytonosság jöjjön létre az előadó-generációk között. Több hónapos válogatás és meghallgatások következtek, mivel Kurtág úr nagyon sokat követel az előadóitól. Végül engem választottak, és akkor eljöttem Budapestre, hogy vele és feleségével, Mártával dolgozhassak. Nagyon aggódtam, mit fog szólni hozzám, mert már hallottam, milyen kemény vele a közös munka, de azt mondta, örül, hogy én fogom előadni a darabjait – ekkor nagyon megkönnyebbültem.

Vele próbálni mindig nagyon intenzív folyamat, közben pedig elkezdtünk Schuberttel, Brahmsszal is foglalkozni. Év elején úgy döntöttünk, felvételt készítünk a darabjaiból – lesz köztük olyan is, ami most először jelenik meg lemezen –, és más szerzők műveit is melléjük tettük. Néhány dal erejéig Kurtág úr elvállalta, hogy ő maga kísér engem zongorán, de valamennyi darab rögzítésénél jelen volt. A tervek szerint februárban, a 99. születésnapjára jelenik majd meg az album.

Valóban nehéz vele dolgozni?

Igen és nem. Nagyon kedves ember, és a legfantasztikusabb zenész, akivel valaha találkoztam. Viszont valóban nagyon sokat követel, előfordult, hogy egyetlen ütemen három órát dolgoztunk. Már akkor megszakít, amikor levegőt veszek, mert nem megfelelően csinálom. Elképesztően részletekbe menően foglalkozik a zenével. Ugyanakkor neki nemcsak a muzsikáról van hatalmas tudása, hanem történelemről, művészetről, költészetről és minden másról is. Csodálatos érzés, amikor mindez összeáll.

Az énekesek egy része tart a kortárs zenétől. Technikai értelemben máshogy csinál valamit ilyenkor, mint a klasszikus daraboknál?

Persze vannak technikai különbségek, de nem szabad elfelejteni, hogy a hangszerünk minden esetben ugyanaz, bárhogyan is használjuk. Inkább a felkészülés különbözik, több időre is van szükség. Sokkal több türelem kell a tanuláshoz, ezek a darabok nem olyanok, mint egy Schubert-mű, amit háromszor elpróbálsz, és már tudod is a dallamot. Szeretem a kortárs zenét, még akkor is, ha néha azt érzem, kiveszett belőle a szív, és túlságosan az intellektus tartományába ment át. De ez természetesen nem vonatkozik Kurtág úr darabjaira, az ő zenéje nagyon érzelemgazdag. Hihetetlenül inspiráló tud lenni, hogy találkozhatunk a komponistával, aki adott esetben a mi hatásunkra beleír a darabba, vagy együtt kipróbálhatunk valamit. Mi, előadóként igazából csak továbbadjuk a zenét, nem mi hozzuk létre, ezért lenyűgöző élmény találkozni valakivel, aki ténylegesen megalkotja a muzsikát, és ilyen módon tudja kifejezni magát.

„A Winterreise a komfortzónám” – Villányi Dániel zongoraművész a közelgő koncertről és a közös munkáról

Villányi Dánielnek a dalirodalommal való első találkozását épp a Winterreise jelentette, a zongoraművész Clementis Tamás énekes megkeresésére kezdett a művel foglalkozni, és vele adta belőle az első koncertet. Most az újabb lehetőség is nagy örömmel tölti el, hiszen Benjamin Appl személyében nem csupán egy sztárelőadóval, de a német nyelvet és zenét anyanyelveként ismerő művésszel léphet fel együtt.

„A darab olyan tekintetben nem okoz nehézséget, hogy az alkatommal eléggé egybevág. Ez amúgy nem lenne örömteli dolog, de itt pont jól jön, hisz viszonylag otthonosan bele tudok helyezkedni a dalciklus melankóliába, olykor neurózisba hajló világába. Némi félmosollyal azt tudnám mondani, hogy a Winterreise nekem a komfortzónám. A szólamom technikailag – szigorúan mechanikus értelemben –, pár dalt leszámítva különösebb nehézséget nem hordoz, nem ilyen szempontból érdekes a mű, ahogy maga Schubert sem.

A kérdés az, hogyan tud egy ennyire személyes vonatkozású műben két különböző művészegyéniség összedolgozni.

Ráadásul mi Benjaminnal teljesen más lelkialkatúak vagyunk” – mondja. Meglátása szerint énekes partnere derűsebb személyiség, aki kevésbé látja sötétnek a darab végkimenetelét, mint ő. „A zenei kompetencia és a felkészültség ugyanakkor segít áthidalni ezeket a különbségeket. Sőt, ideális esetben mindez még serkentően is hathat. Mi azon leszünk, hogy hasson is.”

Villányi Dániel (Fotó/Forrás: Kleb Attila)

A zongoraművész is egyetért énekespartnerével abban, hogy nagy összhangban zajlott köztük a Londonban tartott próba: „A végén Benjamin játékosan figyelmeztetett, majd a koncerten kiderül, hogyan is fogja énekelni a darabot, mert sok-sok tekintetben a pillanat a legdöntőbb, amit én is pont így látok. Az volt a célunk a próbával, hogy meglássuk, hogyan tudunk egymásra figyelni, együttműködni. Interpretációról nagyon keveset beszéltünk, néha egy-egy fél mondatot, és amikor a végén jeleztem neki, mondja el nyugodtan, ha valami észrevétele vagy kérése van,

azt válaszolta, szerinte ha két igazi zenész próbál együtt, ott feleslegesek a szavak.

Ettől még persze sokat beszélgettünk más dolgokról, együtt ebédeltünk, és jóban lettünk, de az igazi egymásra hangolódás a zenén keresztül zajlott.”

A különös helyszínválasztást is Villányi Dánielnek köszönhetjük, mint mondja, az Óbudai Zsinagógában sosem tartottak koncerteket azelőtt, hogy ő a fejébe vette volna, milyen alkalmas lenne rá a helyszín. Ugyanakkor nemcsak a hangzás motiválta, minden általa korábban összeállított műsor kapcsolódott valamilyen módon az épülethez. Játszotta Mendelssohn g-moll zongoraversenyét Kovács János vezényletével, ahol a zeneszerző személye jelentette a kapcsolatot a zsidósághoz. Később Grieg zenéje is elhangzott, akit a Dreyfus-perben való állásfoglalása kötött ide, ezúttal pedig egy igazi különlegességgel kezdik a koncertet. Schubert volt ugyanis az első nyugati zeneszerző, aki héber nyelvű darabot írt, a 92. zsoltárt dolgozta fel vegyeskarra és bariton szólóra. „Benjamin vállalta, hogy megtanulja a szólót, és mivel ortodox zsinagógában nők nem énekelhetnek, módosult az előadói apparátus: Izraelből jön egy kontratenor altot énekelni, és az ő képzett hangú két kisfia énekli a szoprán szólamot, két magyar művész pedig a tenort és a basszust” – mesél a különleges műsorszámról a zongoraművész.

A fő műsorszám kiválasztása sem volt véletlen: a Winterreiséhoz a deportálások nyolcvanadik évfordulója alkalmából tartott emlékév adta az alkalmat.

„Itt a kapcsolat már nagyon szubjektív, teljesen eszmei síkon fut, és tisztán zenei kérdéssé lényegül, hiszen a mű természetesen semmilyen kimutatható módon nem kötődik az eseményhez. Kíváncsi vagyok, hogyan fog minderre rezonálni a hallgatóság, de optimista vagyok.” Beszámolója alapján a korábbi koncertek is nagyon népszerűek voltak, és sikerült olyan nézőket is megnyerniük, akik amúgy nem nagyon járnak hangversenyre. „Ez izgat a legjobban, amikor szűz fülű embereket lehet megnyerni a legmagasabb minőségű komolyzene számára” – mondja a zongoraművész.

Fejléckép: Benjamin Appl (fotó: David Ruano)