Látszólag egyszerű a recept a sikerre: a koncertre ugyanis mindenki azt hozta, amiben igazán jó. Az Orchestre de Paris Arvo Pärt Silhouette című darabját, melyet a szakállas észt zeneszerző nekik és a karmesternek ajánlott; Sol Gabetta pedig kedvenc versenyművét, Saint-Saëns nőiesen elegáns a-moll gordonkaversenyét. Paavo Järvinak mindemellett a Cincinnati Szimfonikusokkal lemezre játszott Fantasztikus szimfóniával is dolga volt már, mely felvételért nem lelkesedtek ugyan osztatlanul a kritikusok, de többen megjegyezték, hogy talán maga Berlioz is így vezényelte volna.

Sol Gabetta (Fotó/Forrás: Posztós János, Müpa)

Arvo Pärt 2009-es Silhouette című rövid zenekari darabja tisztelgés Gustave Eiffel ikonikus építménye előtt, szerkezetében pedig hasonlóan légies, elegáns és racionális. Az Orchestre de Paris remekül szólaltatta meg a művet, és noha megkockáztatom, hogy csukott szemmel is el tudnák játszani, feltűnő volt az a teremtő erejű kapcsolat, mely a dirigens és az együttes között fennállt. Järvi ugyanis mindenre figyel, intései nemcsak világosak, hanem mindig határozottan szólnak valakihez – hol a csellókat ösztönzi expresszívebb játékra, hol az ütős szekciót irányítja gondosan. A kézmozdulatai nyomán megszólaló zenekar pedig halálpontos, és rendkívül hatásos.

Paavo Järvi (Fotó/Forrás: Klaus Rudolph)

Sol Gabetta már 2007-ben lemezre vette Saint-Saëns versenyművét, de azóta rengeteget érett kezében a darab. Még mielőtt tüzetes elemzésbe kezdenék, le kell szögeznem, Gabetta elsősorban élénk muzikalitásával nyűgöz le, valamint azzal a (szinte mániákusan) fulmináns játékmóddal, ahogy a darabhoz közelít. Dallamvezetése mindvégig feszültséggel teli, és megkapó az is, ahogy a csönddel bánik. De a zenekar is felelős nagyszerű pillanatokért: ilyen volt az Allegretto con moto különös üdeséggel és tisztasággal megszólaló menüettje a vonósokon, a harmadik szakasz fafúvósainak szólamai, vagy a később elegáns vehemenciával megszólaló forte részek, melyek a szólistára is termékenyen hatottak. Igazi örömzenélés zajlott ugyanis Järvi együttese és a művésznő között, melynek elevenségét inkább fokozták a ritkán ugyan, de előforduló tévesztések. Ráadásként Sol Gabetta és a zenekar Fauré Elégiájával zárta a hangverseny első részét, melynek szép, cantabile előadásmódját kell feltétlenül méltatnom.

A koncert második részében Berlioz Fantasztikus szimfóniája koronázta meg az estét, az a mű, melynek részeit a zeneszerző ópiumos állapotban alkotta, és mely annyira forradalminak és progresszívnek hatott a maga korában. Mindezt nem tartanám fontosnak elmondani, ha Paavo Järvi interpretációjában nem jelenne meg oly szemléletesen ez a radikalizmus.

Sol Gabetta (Fotó/Forrás: Posztós János, Müpa)

Az első (Rêveries – Passions) tételt mondhatni nagyítóüveggel vezényelte az észt mester, lassabb tempót követve, miáltal nagyobb kontrasztot ért el a gyorsabb részeknél. A felcsendülő zene így ugyan nélkülözte a tempóbeli koherenciát, de olyan színekkel gazdagodott a partitúra, mely csak a legkivételesebb előadásokra jellemző – nem véletlen hangzott fel a tétel végén a tétova taps. Ahogy a második (Un bal) befejeztével is, a dirigens viszont fejének egyetlen mozdulatával leintette az idő előtt lelkesedőket. Különleges igényességet mutat, hogy a pasztorál-tétel (III. Scène aux champs) angolkürt- és oboaszólója a színpad oldaláról, illetve a színfalak mögül szólalt meg, emlékeztetve arra, hogy Berlioz annak idején az elsők között kísérletezett a muzsika térhatásával. A vesztőhely-jelenet (Marche au supplice) hatásos felvezetésévé vált a démoni erejű zárótételnek, gondolok többek között itt a lehulló guillotine-t jelző, fortissimo g-moll akkordra a klarinét idée fixe-dallama után. A Boszorkányszombat (Songe d'une nuit du sabbat) viszont még elsöprőbben hatott. Annál inkább, mivel az előadókon is látszott, hogy tisztában vannak vele, micsoda tűz ragadta el őket, az érzékeny hallgató pedig hirtelen átélhette a berliozi kotta minden eszelősségét, őrültségét és vadságát. A Dies irae dallamának felhangzása után szinte megnyílt a pokol, Järvi együttese féktelen energiával tolmácsolta a művet, a záróakkord pedig úgy hagyott ott minket, ahogy jól irányzott lövés hagy sebzett vadakat egy kimerítő hajsza után, habzó szájjal és még sokáig szuszogva.

Ekkor kívántam, hogy tiltsák be a tapsot, sőt a ráadásról is lemondtam volna azért, hogy ezekkel a záró hangokkal fülemben hagyhassam ott a Müpát. Az Orchestre de Paris viszont két rövid darabot is megszólaltatott még: Bizet Petite Suite-jének zárótételét és a Rákóczi-indulót Berlioz feldolgozásában.