Ha belegondolunk abba, hogy a különböző koncertmagazinok havonta 5-600 koncertről adnak hírt az országban, végül is örömtelinek számít, hogy december 7-én kis híján megtelt a Nemzeti Hangversenyterem Rameau Les paladins, vagyis Kóbor lovagok című vígoperájának részben szcenírozott előadására. Ez persze talán nem is annyira a műnek, mint inkább az előadók hírnevének köszönhető.

William Christie és együttese, a Les Arts Florissants jól ismertek itthon is, felvételeik – összesen több mint hetven tétel – a historikus előadói gyakorlat hazai rajongóinak méltán kedvelt darabjai, s talán nem túlzás állítani, hogy amikor ma a „barokk” szócska hallatán nemcsak Bach, Handel és Vivaldi neve jut eszünkbe, hanem valahol a kisagyunk tájékán felsejlik Lully, Couperin, Charpentier, no és természetesen Rameau neve, az elsősorban az ő bő húsz éves tevékenységüknek köszönhető. Valódi világsztárok léptek tehát ismét a Művészetek Palotája színpadára, és egy szó szerinti és átvitt értelemben is fergeteges komédia lehengerlő előadásával egész egyszerűen megőrjítették a hazai közönséget.

Amikor az életörömtől duzzadó, hallatlanul frappáns, franciás finomsággal halkan végződő zárókórus utolsó hangjait követően sötétbe borult a terem, a döbbenettől tátott szájjal bámuló publikum vett egy nagy levegőt, és akkora tapsvihar kerekedett, olyan ováció kezdődött, hogy attól féltem, a zenészek fejére esik a színpad fölött lógó gigantikus hangvető. Nem is tudom, hányszor kellett visszajönniük az énekeseknek, a taps mindenesetre még akkor is tartott, amikor a zenekar elkezdett levonulni a színpadról.

Idősebbek a megmondhatói, mikor volt Magyarországon utoljára ilyen minőségű barokk operaelőadás, bár tegyük hozzá mindjárt, hogy az efféle műfaji és korszakmegjelölésekkel csínján kell bánni a Kóbor lovagok esetében. Mozart négy éves, Haydn huszonnyolc, amikor 1760-ban Rameau megírja utolsó előtti színpadi művét, életműve egyfajta kaotikusan rendezett összefoglalását, afféle „best of” válogatást. Megtalálunk benne mindent, ami a hetvenhét évesen is fiatal mester életművét jellemzi: a legkülönfélébb táncokat és kórusokat, áriák, együttesek és recitativók összes lehetséges fajtáját, különös zenekari és énektechnikai „effekteket”, pasztorális, tragikus és buffo-elemeket, és így tovább. A mű értelmezhető a francia és olasz opera hívei közötti, néhány évvel korábbi összecsapás, az úgynevezett Bouffons-vita fényében: nem véletlen a buffo-karakterek szólamának olykor Pergolesit parodizáló olaszos zenei anyaga. De maga a mű természetesen vitathatatlanul és utolérhetetlenül franciás: könnyed, világos, fantáziadús és elbűvölően frivol.

És William Christie-ék produkciója talán éppen franciasága miatt volt annyira elragadó. Aki járt valaha Franciaországban, tudja, hogy az ország milyen magától értetődő kedvességgel képes olykor működésképtelenné válni, s így valahogy az előadás apróbb hibái – a nyitány néhány kürtgikszere, a gyorsabb szakaszokban a hegedűk aszinkronitása, az egyébként nagyszerű énekesek némelyikének kis hangereje – is hozzátartoztak a produkció tökéletességéhez. Merthogy apró hibáival együtt is tökéletes volt, az nem vitás.

Szerényen félig-szcenírozott előadásként hirdették a koncertet, amivel nyilvánvalóan arra utaltak, hogy a Les Arts Florissant eredeti, néhány évvel ezelőtt DVD-n is rögzített káprázatos Chatelet-beli előadását reprodukálták díszlet és jelmez nélkül. És hogy a José Montalvo–Dominique Hervieu rendező-koreográfus házaspár által megálmodott, egyedülálló víziót mennyire nem csak a különleges video-effektek látványa tette 2004 egyik legjelentősebb párizsi operaelőadásává, azt jól bizonyítja, hogy rendezésük minden további nélkül működik eszközök nélkül is. Különböző testrészekre csavart sálak, egy kés, egy jogar, az érzékenyen korszerű rendezés, illetve saját színészi tehetségük – ez állt az énekesek rendelkezésére, no meg természetesen a hangjuk, amivel kivétel nélkül lenyűgözően bántak.

William Christie hírhedten válogatós énekes-válogató, aki szívesen fedez fel fiatal tehetségeket. A párizsi bemutató óta a harmadik szereposztással adja elő a művet, és a budapesti fellépés előadógárdáját is hibátlanul állította össze. Katia Velletaz puha szopránja tökéletesen megfelelt az álmodozó főhősnő, Argie figurájának, míg Danielle de Niese meglehetősen éles – számomra kevésbé rokonszenves, de kitűnő – hangja a sokkal inkább földön járó társalkodónő, Nérine alakjához illett. Bevallom, amikor de Niese kisasszony, ez az ausztrál származású, félvér énekes-istennő a combközépig felvágott estélyi ruhájában először megjelent a színen, elállt a lélegzetem: csillogó szeme, a játékából áradó energia és sugárzó lénye megítélésében sajnos nem vagyok képes objektívnek látszó állításokat tenni.

A férfi szereplők közül színészi teljesítményét tekintve kiemelkedett a leghálásabb szerepnek számító szerencsétlen szolga figurájaként olykor Mr. Bean mimikáját idéző Joao Fernandes. A kóbor lovagok vezetőjét, Argie szerelmesét Anders Dahlin formálta meg érzékenyen és rendkívül kifinomult hanggal, de ha nem a harmadik sorban van szerencsém ülni, nem tudom, mennyit hallottam volna belőle. A negatív főhős, Anselme szenátor volt talán a legkevésbé magával ragadó, Matthieu Lécroart énekesként és színészként sem nyújtott felejthetetlen alakítást, persze csak a többi előadóhoz viszonyítva. „A társulat legszebb hangja” cím egyértelműen a varázsló-tündér szerepében fellépő Emiliano Gonzalez-Torót illeti: ilyen tenort még soha nem hallottam élőben. Minden regiszterben telt hangjának csodálatos teste van – ami a többi hang némelyikéről nem volt elmondható –, kitartott hangjai valósággal szikráznak a fénytől, pusztán hangjának minőségétől borsódzott a bőröm.

És ne feledkezzünk meg a csodálatos kórusról és zenekarról sem: William Christie vasfegyelemmel vitte végig együttesét a bő kétórás zenei anyag különös metrum- és hangnemváltásain. A kórus és a zenekar tagjai teljes odaadással zenélnek, és anyanyelvi szinten beszélik Rameau zenei nyelvét. Felejthetetlen előadás volt, csupán egy dolgot sajnáltam. Hogy a vérpezsdítően intenzív tánctételek idejére kiürült a színpad, s hogy nekem is ülve kellett ezeket végighallgatnom.

(2005. december 7. 19:30 Nemzeti Hangversenyterem; Opera Antiqua Fesztivál; Jean-Philippe Rameau: Les Paladins (A kóbor lovagok), részben szcenírozott előadás; rend.: José Montalvo és Dominique Hervieu; km.: Emiliano Gonzales-Toro (haute-contre), Matthieu Lécroart (basszus), Katia Velletaz (szoprán), Anders Dahlin (haute-contre), Joao Fernandes (basszus), Danielle De Neise (szoprán), Jeffrey Thompson (haute-contre), a Les Arts Florissants ének- és zenekara; vez.: William Christie)