Az argentin tangó valami nagyon érzékeny, érzelmes és érzéki dolog. Végletes. Rezignált és lángoló, szenvedélyes és sebezhető; finom rezdülései egy pillanat alatt átcsaphatnak mindent elnyelő hullámzásba. Éppen ezért egy kicsit szűkösen fért el a Thália színpadán, tágabb tere lett volna kis asztalok és nagy kancsó borok mellett.
Az Arriaga Quartet tagjai, Michaël Guttman, Ivo Lintermans, Marc és Luc Tooten komolyzenei művészdiplomával a kezükben alapították meg vonósnégyesüket 1980-ban. Ezt nem tagadhatják le, mert a kottista múlt és a fölényes hangszertudás hallatszik játékukon. A szerda esti koncerten egy zongorista és egy nagybőgős hölgy, Edda Erlendsdottir és Isabelle D’Auzac (aki látta, nem felejti!), valamint egy harmonikás férfi, Olivier Manoury lépett még színpadra. Hangszere neve pontosabban bandoneon. Németországból származik s egyfajta kromatikus harmonika.
Az eredeti argentin tangó párizsi közvetítéssel lett népszerű Európában, számunkra mostanára legjellegzetesebbé vált hangszere német örökség, a hozzá kapcsolódó táncot pedig Londonban alakították át olyanra, amilyennek ma a versenyeken láthatjuk. Március 24-én pedig egy belga együttes adott elő műzenei tangókat, itt Magyarországon. Szóval abszolút uniós jellege van a dolognak. A műfaj egyre növekvő népszerűsége azonban valószínűleg nem ebben keresendő, hanem érzelmi túlfűtöttségében, amelyet napjaink embere egyedül nem mer vállalni. Tangóval kettesben – esetleg.
Az előbb emlegetett érzelmi túlfűtöttségre a vonósok zsíros glissandókkal, nagy amplitúdójú vibrátókkal segítettek rá, a bandoneon pedig – nos, ez a hangszer önmagában is nosztalgiát ébreszt. A megjelenésével, a puszta hangszínével. Mindenfélét felidéz, olyasmit is, ami meg se történt, csak éppen szeretnénk rá emlékezni.
„Az én tangóim kissé mazochisták. Zeném önkínzás, mert kedvemet lelem a szomorúságban” – mondta muzsikájáról Astor Piazzola, akinek szerzeményei a műsor gerincét alkották. Ha egy zene nem vidám, attól még nem biztos, hogy nagy mű, de a nagy művek túlnyomó része szomorú. Hát igen, meghatni könnyebb az embereket, mint megnevettetni. A koncerten mindkettőre volt példa.
A humoros darabok az üveghangok és a híd alatti regiszterek kiaknázására épültek. Valamint nagy strettákra, feszes ritmusokra. Sajnáltam is, hogy vonós ismerőseim nem hallják a koncertet, a belga együttestől ugyanis lehetett tanulni tempótartást, végletekig kiélezett és mégis pontos ritmusjátékot. Tudták, meddig feszíthetik a húrt. A bőgő- vagy a csellótesten néha dobszólam is társult a többihez. Nem hiába volt a tangó eredetileg dél-amerikai ünnepi zene dobszólóval! Neve is a „tambor” (dob) szóból származik.
A tangó korai szakaszában a tánc célja „a stricik és a prostituáltak közötti szexuális kapcsolat ábrázolása volt, a bordélyház látogatói táncolták.” (Magyar Tangó honlap) A muzsikusokat kiegészítő táncos pár nem ebben a szellemben lejtett a színpadon. Könnyen lehet, hogy a hiba az én készülékemben van, mivel elsősorban muzsika befogadására van hangolva, a tánc frekvenciáját nehezebben találja, de Pedro Andrade és Cristina Riccardi előadásában nem éreztem azt a vitalitást és beleélést, ami a zenészek játékából az első perctől sugárzott. Volt, hogy nem is néztem a koreográfiát, inkább csak hallgattam, mi megy alatta.
De nem vesztettem semmit, mert a szünetben kárpótoltak az önképzőkörös tangóguruk, akik a Thália büféjében heves csípőlengetések között mutatták férjeiknek, feleségeiknek, milyen is az autentikus pesti tangó.
hírlevél
