- A Művészetek Palotája 2005-ben nyitotta meg kapuit. Hogyan került ide, milyen  volt megszervezni az első koncerteket?

- A kezdetek nagyon izgalmasak voltak. 2003 októberében hívott munkatársnak Kiss Imre vezérigazgató. A feladatom az volt, hogy már közvetlenül a nyitás után itt legyenek a világ legnagyobb művészei és együttesei. Ez azért nem volt olyan egyszerű. Ebben a szakmában két-három évre előre kell tervezni. Bár voltak partnereim, akik elhitték nekem, hogy két év múlva lesz itt egy koncertterem, akadtak olyanok is, akik nem voltak ennyire optimisták. Volt olyan tárgyalópartnerem, aki a két álláspont között ingadozott: gondolta, az lesz a legjobb, ha idejön, és megnézi, hol tartanak az előkészületek. Sosem felejtem el, amikor a legnagyobb bécsi iroda igazgatójával, sisakkal a fejünkön rohantunk a lépcsőkön az építész Zoboki Gábor után. Akkor még mindenhol nagy lyukak voltak, sehol egy korlát. Életemben olyan halálfélelmem nem volt, mint akkor. Zoboki Gábor nagy zenerajongó. Pontosan tudta, milyen termet tervez, és hogy mire tervezi. Emlékszem, ahogy lelkesen magyarázta, Mahler VIII. szimfóniájánál melyik kórus hol fog állni, és a Wagner-előadásoknál a zenekari árok hogy lesz berendezve. Minden ilyen jellegű álma valóra vált. A következő néhány évben valóban fantasztikus együttesek jöttek el, s olyan nagyszabású produkciókat tudtunk bemutatni, amilyenekre korábban nemigen volt lehetőség Budapesten. Az a bizonyos VIII. szimfónia is elhangzott. És már 2006-ban létrehoztuk a Budapesti Wagner-napokat. Tehát már az első néhány év sikertörténet volt, és szerencsére az anyagi forrásaink is megvoltak ahhoz, hogy színvonalas műsort állítsunk össze. Európából a legnagyobb zenekarok jöttek el ide, de nemcsak Londonból, Párizsból és Németországból, hanem a világ minden tájáról ellátogattak hozzánk a leghíresebb művészek. Járt itt az Amszterdami Concertgebouw, a Filarmonica della Scala, a tokiói NHK, és eljöttek a New York-i Filharmonikusok is.

Hamar sikerült megnyernünk a közönséget. Mert a közönség rögtön, már az első évben megtapasztalhatta, hogy ami itt történik, az világszínvonalú.

Gedenyi Ildiko c Csibi Szilvia (Fotó/Forrás: Csibi Szilvia)

- Nem véletlen, hogy Kiss Imre éppen önre bízta ezeket a feladatokat, hiszen már tíz éve is elismert, nagy szaktudású, tapasztalt impresszárióként ismerte a szakma...

- Amikor a Müpába kerültem, negyvenévnyi tapasztalatom volt a koncertszervezésben. mint impresszárió először az állami cégnél, az Interkoncertnél kezdtem el dolgozni. Később a Vigadó önálló impresszáriós irodájához kerültem, majd a Fesztiválzenekarnál lettem programmenedzser. Van egy magáncégem is, a Budapesti Művészeti Ügynökség. Olyan művészeknek dolgoztam évtizedekig, mint Jandó Jenő, Kocsis Zoltán, a Kodály Vonósnégyes, Mocsári Károly és Perényi Miklós. Úgyhogy valóban nem véletlenszerűen hívott ide Kiss Imre. Még a nyolcvanas évekből ismert – azokból az időkből, amikor ő volt a Budapesti Tavaszi Fesztivál igazgatója.

- Mi vonzotta fiatalkorában a koncertszervezésben? Hogyan került ebbe a szakmába?

- Véletlenül. A hatvanas években politikai okokból nem vettek fel az egyetemre, mert apám éppen akkor jött ki a börtönből. Neki ismerőse volt az Interkoncert igazgatónője. Akkor már volt négy nyelvvizsgám, így fölvettek idegen nyelvű levelezőnek. Eredetileg bölcsész akartam lenni, az egyetemen orosz–francia szakra szerettem volna járni. A zene mindig is érdekelt. Bár hangszeren játszani nem tanultam, gyerekkoromtól kezdve rendszeresen jártam koncertekre, operába. Édesanyám nyolcéves koromtól kezdve mindig magával vitt, akkoriban három forint ötven fillérért ültünk a harmadik emeleten.

- Mit gondol, mi a legnehezebb ebben a szakmában?

- A művész. A művésszel vagy a tárgyalópartnerrel olyan kapcsolatot kialakítani, amely bizalmon alapul, ugyanakkor megmarad a szakmai keretek között.

Külön-külön mindenkihez meg kell találni a hangot. De a hangsúly mégis a bizalmon van.

Azon, hogy elhiggyék, amit mondok. és természetesen nagyon kell ismerni a terepet. Tisztában kell lenni a művészi teljesítménnyel, ismerni kell a közönség igényeit, és azt is tudni kell, hogy külföldön melyik művész ázsiója aktuálisan hogyan áll.

Müpa organ PJ20923 (c) János Posztós, Müpa Budapest (Fotó/Forrás: Posztós János, Müpa Budapest)

- A rendszerváltás sok változást hozott ezen a területen? Milyen hatással volt a határok megnyitása a hazai zenei életre?

- A rendszerváltás előtt sokkal több állami forrás állt rendelkezésre. Például fiatal művészek külföldi koncertjeinek beindítására. Ma több helyre lehet pályázni, de sokkal bonyolultabb a dolog. Az nem igaz, hogy akkor nem lehetett utazni, meg hogy nem jöhettek ide külföldiek, mert akinek az Interkoncert szerződést adott, az utazhatott. És ugyanígy a külföldi művészek és együttesek közül is sokan jöttek Magyarországra a rendszerváltás előtt.

Volt egy határ, ami fölé nem lehetett menni a devizagazdálkodás miatt.

Hogy a különböző rendezőszervek évente mennyit fordíthattak valutában külföldi művészek honoráriumára, azt a Nemzeti Bank döntötte el. Éppen ezért nagyon meggondoltuk, hogy ki jöjjön. Nem olyan mennyiségben, mint most, de akkor is érkeztek hozzánk világhírű külföldi művészek.

- Mi szerzi a legnagyobb örömöt ebben a munkában?

- Ez egy olyan szakma, amelyikben egy percig sem lehet unatkozni. Még most is szívesen csinálom – és élvezem. A legjobban azt szeretem, amikor beülhetek a koncertre, amelyet én szerveztem, és láthatom, hogy a közönségnek mekkora örömöt szerez.

forrás: Müpa Magazin