A "Látványbőgős" becenevet viselő zenész a Zeneakadémián végzett Ruzsonyi Béla növendékeként - akinek jelenleg is négy tanítványa játszik az operaházi együttesben - és a zenekari játék fortélyait a Hollerung Gábor vezette Budafoki Dohnányi Zenekarban tanulta meg. Nem szívesen hagyta ott szólamvezetői állását egy operaházi próbajátékért, már csak azért sem, mert az épületben akkor járt először. A próbajáték sikere óta viszont "rabja" a háznak. „Amikor bekerültem, maga az opera műfaja fogott meg, mert mindig, minden előadás más" - mondja. "Az Állami Hangversenyzenekarnál vagy a Budapesti Fesztiválzenekarnál eltöltött idő alatt azt tapasztaltam, hogy ott sokkal fontosabb a pontosság, patikamérlegen mérik a hangokat, rendkívül profik, míg itt hullámzóbb a teljesítmény, viszont az élmény katartikusabb. Ez nem egy önmegvalósító műfaj. Az a dolgunk, hogy alázattal kísérjük az énekeseket - akár a karmester egy-egy rossz beintése ellenére is! Az operaházi muzsikusok fejében olyan tudás van, ami nem megszerezhető máról holnapra. Tíz-tizenöt év kell ahhoz, hogy valaki biztonsággal mozogjon az operák között. Sokkal inkább kamarazenélés operát játszani, mint mondjuk egy szimfóniát" - folytatja.

A zeneszerző utasításait törvényként tisztelő, a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarában is játszó bőgős álma egy olyan zenekar, ahol a zenekari művész munkaidejének felét operai szolgálatra, egynegyedét szimfonikus zenekarira és egynegyedét más kamara-produkciókra fordítja. "Ez lehet a záloga annak, hogy az ember nem lustul el, nem fásul bele a munkába és ugyanolyan jól, vagy jobban játszik évek múltán is, mint amikor bekerült" - állítja.

A szólamvezetőnek ennél a zenekarnál nagy beleszólása van abba, hogy az adott produkcióban kik legyenek mellette. "Az Operaház bőgőszólama szerintem az ország legjobb bőgőszólama, így szinte mindegy, milyen összeállításban játszunk, mindig kiváló színvonalon oldjuk meg a feladatot. Az én szólamvezető társaim H. Zováthi Alajos és Bucherna Péter, akikkel nagy megtiszteltetés együtt dolgozni."

A szabadidejében a Budapesti Csellóegyüttes alapítójaként és más kamaraformációk szervezőjeként tevékenykedő muzsikus az itt tapasztalt sikerélmények után szponzorokat szeretett volna találni céljaihoz. "Ekkor döbbentem rá, hogy nem vagyok tárgyalóképes egy nagyvállalat vezérigazgatójával szemben" - mondja. Elvégezte hát a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen a menedzsment, pénzügy és gazdaság szakot, majd operaházi munkái mellett 2008 és 2010 között a Magyar Rádió Zenei Együtteseinek menedzserigazgatójaként, valamint a Művészetek Palotája akusztikus konzulenseként dolgozott annak megalakulása óta.

A nem mindennapi élettörténet mellé nem mindennapi történetek is társulnak. "A szólamomat érintő érdekes sztorik közül néhány még az én tagságom előtt történt. Egy ilyen szerint a bőgős viccmester kitalálta, hogy feldobja egy kicsit a Tosca-előadást és összebeszélve a többi bőgőssel, egyik hiszékeny kollégájuknak azt mondták, hogy a rendező utasítása szerint a kínzásos jelenetben segíteni kell a kissé berekedt énekesnek egy szólamnyi, hatalmas ordítással. Amikor ez a jelenet következett, minden bőgős nagy levegőt vett, de végül magára hagyták a szegény becsapottat, aki torkaszakadtából üvöltött egyet. A karmester nem tudta mire vélni a dolgot, a zenekar többi tagja azt hitte, megőrült, végül eljárás lett belőle. Az ügyész kinyomozta, hogy ki volt a felbujtó és fegyelmit adott neki, mire a viccmester csak ennyit mondott: 'ez akkor is megérte! Látnia kellett volna a zenekart, amint hullámzott a röhögéstől!'"

Michael Jackson: Beat is, km.: Budapesti Csellóegyüttes (Simkó-Várnagy Mihály, Sturcz András, Paláncz Antónia, Boldoghy Kummert Péter)

A kották történelmi bejegyzéseit sem szabad alábecsülni. "Mi eredeti anyagokból játszunk, a Puccini-kottákat maga Puccini is látta anno: amikor bemutatták a darabjait, akkor ugyanazok a kották voltak a zenészek előtt, mint ma. Olyan szólamanyagot is láttam, ahol egy hang be van karikázva, egy nyíl mutat feléje és az van fölé írva, hogy 'ennél a hangnál 1948. október 28-án Desdemona beesett az árokba'. El se tudjuk képzelni, mi minden történhetett az Operában! Már velünk is előfordult, hogy a Spartacus kardozási jelenetében egy kard lerepült a színpadról és beleállt egy cselló mellett a földbe. Ekkor persze mindenki felháborodva fordult a munkavédelemhez, azzal, hogy mi itt életveszélyben dolgozunk, aminek eredménye az lett, hogy - mint a cirkuszban - hálót feszítettek ki a zenekari árok fölé. Úgy éreztük magunkat, mintha ketrecbe lennénk zárva és egyik kollégám javasolta is, hogy írjuk ki: 'az állatok etetése tilos!'

A saját legviccesebb történetem egy havas, téli estéhez és az Erkel Színházhoz kötődik. Lakóhelyemről, Albertfalváról jövet - bár másfél órát szántam a beutazásra - egy óra múlva is csak pár száz métert haladtam az autómmal. Ekkor felhívtam Gyula urat, az ügyelőt, hogy megkérdezzem, van-e bent bőgős, mert én biztosan nem tudok odaérni a Rigoletto elején lévő bőgőszólómra. Megnyugtatott, hogy Kőszegi úr bent van, én meg arra kértem, kezdjen el gyakorolni. Végül befutottam a darab negyedik percében, amikor már elkezdődött a mű, de még nem ment le a szóló. Mint egy lassított felvételen most is látom, ahogy berohanok, lekapok a falról egy nagybőgőt, lefogom a hangot, még ránézek a kollégára, aki kigyakorolta a szólómat, ő megkérdezi tátogva, hogy 'beejáátszod?', intettem, hogy igen. Aztán kezdenék én F-dúrban muzsikálni, de csak az első hang után derül ki számomra, hogy egy húsz éve ott porosodó hangszerrel van dolgom, ami évek óta nincs is behangolva. Ekkor matematikai függvények sokasága kezdett el futni a fejembe, hogy a fél hanggal lejjebb és feljebb lévő húrokon hol is lehetnek a mű eredeti hangjai. Valahogy lement a szóló, de éveket öregedtem. Erről a történetről Lukácsházi István, Bartók konzis tanárom mondása jut eszembe, miszerint: 'tiszta bőgőn nem kunszt játszani!' Mindenkinek vannak hasonló élményei, és azt hiszem ilyen tapasztalatok nélkül nem igazi operaházi zenész az, aki az Operaházban játszik!"