Az irodalom és a zene között persze van egy döntő különbség: az előbbi autográf művészet, a művek sorsa mindenekelőtt a könyv és az olvasó szerencsés vagy szerencsétlen találkozásán áll vagy bukik (pro captu lectoris, ahogy Terentianus mondja), s ezt a találkozást a nyomdász vagy a másolódeák legfeljebb csak megzavarhatja, de hozzá nem tehet. A zene azonban allográf művészet: a zeneszerző, az előadó, a hangszer, az akusztikai tér és a közönség többszörös áttételein keresztül jön létre, s a láncolat minden szereplője jelentős hatást gyakorol sorsára. A hangszerek azonban nem csak alakítói, hanem egyúttal elszenvedői is egy sajátos sorsnak. Felívelésük, elterjedésük, ódivatúvá válásuk, vagy akár eltűnésük okok sokaságára vezethető vissza, melyekről ugyan el tud mondani egyet, s mást a zene- és hangszertörténet, de végső soron inkább sorsszerűségnek látszik.
Itt van például a brácsa esete, amely a Filharmónia által szervezett 38. Korunk Zenéje Fesztivál nyitókoncertjén a főszerepet játszotta. A Vajda Gergely vezette MR Szimfonikusok által prezentált műsor, amelyben Horváth Balázs, Hollós Máté és Dargay Marcell brácsás versenyművei ősbemutatóként szólaltak meg, a maga nemében világrekordként is számon tartható. Ugyanis a nemzetközi rangú Rivka Golani (IL/CAN/UK) és a vele a lépést mindenben tartó Bársony Péter brácsakettőse révén a hangszer központi szerepe duplán is biztosított volt: a szóban forgó új művek mindjárt két brácsaszólistát is előírtak. A szeptember 30-i koncerten játszott központi szerep azonban korántsem természetes a brácsa esetében, még akkor sem, ha a 20-21. századi zeneszerzésben számos kiemelkedő jelentőségű munkát címeztek ehhez az instrumentumhoz (olyan alkotók, mint Bartók, Britten, Hindemith, Berio, Schnittke, Gubajdulina vagy Kancheli). Mindez azonban mit sem változtat azon a jóvátehetetlen tényen, hogy - metaforikusan és szó szerint is értve - Beethoven sohasem írt brácsaversenyt, valamint hogy a hangszerek és hangszeresek kárára gyakorolt humorban a brácsa és a brácsás feletti élcelődés igazi örökzöldnek számít.
A brácsának a modern zenetörténet során végbement hányattatott sorsát, kétértelmű karrierjét illetően semmi sem tűnik megvilágítóbbnak, mint az a história, amely a repertoár egyik első remekműve, Berlioz Harold en Italie (1834) című brácsaszólóra és zenekarra írt műve keletkezéstörténetéhez kapcsolódik. A história szerint Paganini új Stradivari brácsáján szeretne játszani valami igazán jelentékeny és modern darabot, ilyen azonban nem áll rendelkezésre, ezért felkéri Berliozt, komponálna egyet. A mű el is készül, ám Paganini, látván a kotta ritkásságát, a bombasztikusan virtuóz futamok hiányát, csalódottan visszautasítja a mű bemutatását. Néhány évvel később mégis úgy fordul, hogy egy koncert során, hallgatóként, találkozik a művel, ami mélyen megindítja, és egy színpadias gesztust követően hatalmas összeggel honorálja a zeneszerzőt, aki a kor romantikus-melankolikus életérzésének valami nagyon lényeges aspektusát volt képes a brácsaszólóval ellátott szimfonikus költeményben megfogalmazni.
A brácsa emancipációja a továbbiakban is kétértelmű marad: ahelyett, hogy sikerrel szimulálná a hegedűt, mint a koncertáló gyakorlat legközelebbi modelljét, inkább önnön lomhaságát, fénytelenségét, melankolikusságát, a hangszerek hierarchiájában betöltött másodrangúságát viszi színre, s a hegedű angyali szárnyalásával a maga akusztikailag is "emberi, túlságosan is emberi" jellegét állítja szembe, egy olyan zenei érzékenységre apellálva, amelyben a hangulat fogalma tölt be centrális helyet.
A mélyhegedű emancipációja azonban még egy másik értelemben is ambivalenciát hordoz: a concerto műfaja ugyanis, amely az emancipáció legtermészetesebb közege, időközben maga is válságba kerül; a zenekar tömegével szembehelyezett individuális excellencia modellje több kérdést vet föl, mint ahányat megválaszol, s a 20. század legjelentősebb brácsaversenyei (Schnittkétől Eötvösig) épp annak köszönhetik súlyukat, hogy meggyőzően reflektálnak a concerto válságára, s a brácsa segítségével a „not-so-excellent" kisember hangját artikulálják.
Dargay Marcell, Hollós Máté és Horváth Balázs új művei maguk is megerősítik és érzékenyen árnyalják a brácsa emancipálódásának fent jelzett ambivalenciáit, és ugyanígy a versenymű zsánerének problémáit is. Horváth négyrészes darabja (Double Cadence avec deux Doubles) a szcenikus jelleg felé mozdul el, a két brácsa nála szinte zenedrámai szereplővé válik - még ha ez a képzeletbeli dráma Becketthez áll is közelebb, semmint Wagnerhez, s még ha a nagy klimaxok helyett minden tételében az energiavesztés, az entrópia irányába is tart a folyamat. Szólistái a szó szoros értelmében bejárnak egy színteret, míg a fixált, ugyanakkor izgalmas sztereo hatásokat produkáló zenekar a cselekvés közegét biztosítja (Horváth sok tekintetben első figyelemre méltó munkája, a Corsa Grande dei Clarinetti című "versenyműve" világához tért vissza). Ezzel szemben Hollós ötrészes művében (Viole contro violenza) duettek fognak közre két koncertáló zenekari tételt, s noha formájában még így is ez a mű áll a legközelebb a concerto klasszikus modelljéhez, az igényesen melodikus szóló anyagok, a tradicionális idiómák mellérendelő jellegű használata végső soron a szólistákkal szemben mégis inkább egy szerzői szubjektumot hangsúlyoznak, aki mintha patinás versmértékben és csengő-bongó rímek közepette adná elő vallomásos költeményét. Horváth dramatikus és Hollós lírai concerto-transzformációihoz képest Dargay munkája (Pacific 012) inkább egyfajta rítussá, szigorúan lezajló processzussá lényegíti át a kettősverseny zsánerét. Dallamok és motívumok helyett szigorú logika mentén kibontakozó hangzásjelenségek tanúja lehet a közönség, a brácsa szólisták pedig már csak annyiban játszanak kiemelt szerepet, hogy az emberi érzékelés számára a mikrokozmikus szint általában követhetőbbnek tűnik, mint a makrokozmikus szint, a katarzis azonban - amely Dargay darabjában jött el - akkor áll elő, amikor e két szint megkülönböztethetetlenné válik. Ezt a szigorúsága ellenére is szuggesztív, a benne foglalt zenei gondolatokkal megfelelő idő-arányban álló kompozíciót az est csúcspontjaként értékelhetjük.
Nem mintha bármilyen tekintetben is különösebb hiányérzetünk lehetne. A brácsaversenyeket keretező Eötvös Péter és Vajda Gergely kompozíciók, az előbbi a maga rendkívül sűrű és súlyos, az utóbbi a maga valószínűtlenül könnyed módján, nagyszerű fel- és levezetését nyújtották a program központi részének. A Vajda Gergely irányítása alatt megvalósított koncert abszolút európai levegőt hozott a hazai kortárs zenei életbe, Rivka Golani és Bársony Péter révén pedig a brácsának ismét eljöhetett a maga mindig sokértelmű csillagórája.
hírlevél
