Brahms hegedűversenyét, melyet eredetileg az 1879-es esztendő első napján Joachim József, a 19. század világhírű, magyar származású hegedűművésze mutatott be, ezúttal a francia Laurent Korcia játszotta. A mű fogadtatása a korabeli szakmai közönség számára nem volt egyértelmű, az előadóművészek egészen a századfordulóig idegenkedtek a versenymű megszólaltatásától mivel úgy érezték, a kíséret valósággal ellenfele a szólóhangszernek. A korához képest valóban jócskán előremutató műhöz az est szólistája, feltehetően a darab múltja és a ténylegesen kivételes nehézségei okán, minden szakmai tudással, hangszerismerettel és eltökéltséggel felvértezve, mint egy legyőzendő akadályhoz fordult. A már az első tétel elején jelentkező tömör és monumentális zenekari hangzás nagy reményeket keltett a hallgatóban, s attól sem kellett tartani, hogy a szólistának szentelt figyelem, a partitúra lapozása közben lankadni fog. Kocsis Zoltán fejből vezényelt, ami azért sem volt meglepő, hiszen a koncertet megelőző napokban a zenekar felvételt is készített a versenyműből a francia hegedűművésszel. Minden ideálisnak látszott ahhoz, hogy egy különösen kiemelkedő koncertet halljunk.
A súlypont mind terjedelem, mind mondanivaló tekintetében az első tételre helyeződik, melyben a hegedű rögtönzésszerű belépése a főtéma fantáziaszerű megszólaltatásával lendíti a darabot a helyes kerékvágásába. Korcia játéka az első hangoktól kezdve magabiztos, ám olykor szemtelen karakterformálás jellemezte, mely az első pillanatokban különösen imponált a közönségnek és a zenekarnak is. A tétel elején még azt is egyfajta szükséges és egészséges kontrollnak tudtuk be, hogy néha bizony ellenőrizni kell a hegedű hangolását, amely egyébként egy 1719-ből származó Zahn Stradivarius hangszer, a Louis Vuitton-Moët-Hennessy cég jóvoltából. A zenei folyamat előrehaladtával ezek az apró ellenőrzések azonban egyre gyakoribbak lettek. A tiszta hangokról szerzett időnkénti bizonyosság egyfajta görcsös, kényszeres kézmozdulattá vált, melynek csúcspontja egy egészen zavaró finomhangolás és két, egészen egyértelműen kipengetett hang megszólalása volt az első tétel kadenciájának közepén.
Bár a Bartók művek csak a koncert második felében szerepeltek, Korcia játéka okvetlenül egy Bartók darabot jutatott az eszembe. Úgy éreztem, mintha Korcia és hegedűje ugyanazon a végzetesen hosszú, lassú, szenvedélyekben és szenvedésekben egyaránt gazdag úton haladna, amelyen Bartók mandarinja és a csábító indiánlány egykor héjanászát járta. A hegedű hangzása érdes és érces, mintha minden hang megszületése egy kisebb csata megnyerése lett volna. Kizárólag a Kocsis Zoltán vezette zenekar rutinján, profizmusán és kellő empátiáján múlott, hogy Korcia minden egyes szükséges, vagy szükségtelen rezdülését lereagálják és harmóniába hozzák Brahms alkotásával. A félelem tehát, hogy a kíséret ellensége a szólószólamnak megvalósult, (mindez persze a közönség javára) abban az értelemben is, hogy a lassú tételben a zeneirodalom méltán egyik leghíresebb oboaszólója pontos, tökéletes és érzelemdús hangon szólalt meg, mely ezen az estén a versenymű legszebb pillanata volt.
A szünet után elhangzó 1910-ben komponált, majd 1926-ban revideált négyszólamú a cappella férfikarra íródott Négy régi magyar népdal tömött és zömök hangzása tökéletes átvezetője volt a koncertnek a Nemzeti Énekkar tolmácsolásában. Külön öröm a hallgató számára, ha előkerülnek ezek a darabok, hiszen habár a szerző kevés férfikari művet komponált, azok annál súlyosabbak és jelentőségteljesebbek. A fináléban a Húsz magyar népdal összes darabját meghallgathattuk, köztük tizenötöt Kocsis Zoltán hangszerelésében. Az 1929-ben keletkezett kompozíciók négy sorozata eredetileg zongorára íródott, Bartók ötöt írt át belőle zenekarra (1. A tömlöcben, 2. Régi keserves, 11. Párosító 1., 14. Panasz, 12. Párosító 2.) méghozzá a Budapesti Filharmóniai Társaság fennállásának 80 éves jubileumára. Wiedemann Bernadett mellett az új hangszerelés bemutatójában közreműködött Szakács Ildikó és Haja Zsolt az Armel Operaverseny két felfedezettje, illetve Brickner Szabolcs a belgiumi Erzsébet Királyné Verseny győztese.
A sorozatok előadásával és hangszerelésével Kocsis Zoltán nemcsak elkötelezettségéről és kompetenciájáról tett újabb tanúbizonyságot, de ismét nagyszerű lehetőséget teremtett a fiatal, már nemzetközi porondon is sikereket elért énekesek számára, hogy a kortárs szellemiséget mélyen magukban hordozó kompozíciókban mutathassák meg tehetségüket.
hírlevél
