Az immár 23. alkalommal megrendezett fesztivál zárókoncertjének műsorán két, keletkezésüket tekintve egymástól alig öt héttel elkülönülő kantáta, a BWV 114. Ach, lieben Christen, seid getrost és a BWV 115. Mache dich, mein Geist, bereit kezdetű szerepelt. Nem meglepő tehát, hogy a művek kapcsolatban állnak egymással, és más-más szemszögből, de ugyanazon problémakört célozzák üzenetükkel. Míg a 114., mely Johannes Gigas egy himnuszára épül, a bűnökért járó jogos büntetés és a halál elfogadását szorgalmazza, addig a 115. esetében Bach az imádság fontosságát és a kísértésnek való ellenállást kiemelő szöveget választott Johann Burchard Freystein nyomán.

Még érdekesebb a két kantáta közötti zenei rokonság. A két nyitó korál - noha az egyik g-mollban, a másik G-dúrban kezdődik - megdöbbentően hasonlít egymásra, és ez különösen így, egyetlen koncerten hallgatva válik egyértelművé. Bach előszeretettel használta új célokra korábbi szerzeményinek zenei anyagát, mégis hatalmas invencióval írt újabb és újabb kantátákat a lipcsei istentiszteletek számára, így feltételezhetjük, hogy a zenei anyag hasonlósága ebben az esetben a két mű szándékolt kapcsolatát húzza alá. 

A zenekar érzékenyen vezette elő, majd bontotta ki a nyitó korál motívumait, biztos alapot teremtve ezzel a Lutheránia Énekkar átszellemült, precíz megszólalásaihoz. Egyszerre hallhattuk a részleteket és csodálhattuk meg az egész szerkezet komplexitását. A kantáta jelentős részét kitevő tenoráriában Megyesi Zoltán nyújtott élményszerű teljesítményt, hangja minden fekvésben szépen szólt, a legjobb oratórium-énekesi hagyományokat idézte fel, a szólisták közül talán övé volt a legkiegyenlítettebb produkció az este folyamán.  Kifejező volt a fuvolaszóló, és a da capo ária szélső és középső részei közti kontraszt alapos kidolgozásának köszönhetően világosan érvényesült a szöveget egyszerű eszközökkel, mégis nagy hatással árnyaló zeneszerzői technika.  A halál és megdicsőülés tematikát követő altáriában az oboa bevezetője és Bakos Kornélia megszólalása szép reményekkel kecsegtetett, ám végül mégis hiányérzetünk támadhatott. Az énekesnő hangja a felső regiszterben ugyan nagy expresszivitással és érősen szólt, ám a mélyebb fekvésben túl halknak bizonyult, olykor teljesen elveszett a zenekar szövetében, aránytalanság érzetét keltve.

Rövid igehirdetés vezetett át a második műsorszámhoz. Kiemelendő a 115. kantáta talán legjelentősebb része, a Molto adagio tempójelzésű szoprán ária, mely igen szépen szólt, Zádori Mária kulturált éneke a visszafogottság oldaláról közelített a zenei anyaghoz. Jekl Lászlónak a basszus recitativókban nemigen adódott lehetősége a kiemelkedésre, de megszólalásai magvasak és kidolgozottak voltak. Az altáriában az álomba szunnyadó lélek kísérete valóban álomszerű volt, ám Bakos Kornélia énekével kapcsolatban ugyanazt éreztem, mint az előző kantátában.

A kórus és a zenekar most is magával ragadó interpretációt nyújtott - tagadhatatlanul érzik, hogyan kell tagolni, hangsúlyozni a barokk zenét. Kamp Salamon mindvégig biztos kézzel irányította az együtteseket, szakértelme, Bach zenéje iránti alázata mindkét mű során megmutatkozott, s valóban kiemelkedő, aprólékosan kidolgozott előadások születtek.

Bach zenei nagyságát emlegetni közhely, ám hasonló gyakorisággal kellene beszélni az alkotómunkához való hozzáállásáról. A Lutheránia Énekkar és a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok kantátaestje a lipcsei zeneigazgatóság munkás éveit helyezte előtérbe. Azt a korszakot, mely számomra mindig is Bach egyik legvonzóbb oldalát képviselte: a póz nélküli alkotómunkáét, ahol nem a hírnök, hanem az üzenet a fontos. Azt a korszakot, amikor a romantika zsenikultusza még nem fertőzte meg a művészek gondolkodását a személyiségtorzító mindenhatóság, vagy valamiféle kiválasztottság tévképzetével; a művészet nem pusztán gyönyörködött önmagában, hanem mint szolgálattétel, a lehető legtisztább módon működött. A Budapesti Bach-hét ingyenes, a magamutogatástól mentes művészet szellemében fogant záróestjén ebben az értelemben hallhattunk autentikus előadást.

Ez már önmagában ért annyit, mint egy bélhúr, vagy egy natúrtrombita.