Ha összeszámolnánk, hogy egy évadban hány alkalommal hangzik el hangversenyek nyitódarabjaként Mihail Glinkától, az oroszok Erkeljétől a Ruszlán és Ludmilla nyitánya, a mű bizonyára dobogós lenne. A közkedveltség oka érthető: a koncerthangulat megteremtésére ideális a fergeteges, melódiadús opusz, ráadásul hamar túl is lehet lenni rajta, és jöhet egy versenymű – ez történt a Gál Tamás vezető karmester dirigálta MÁV Szimfonikusok hangversenyén is, amelyet az Erdélyi Miklós-bérlet utolsó koncertjeként rendeztek csütörtökön.
A „lényeg” ezúttal Aram Hacsaturján születésének századik évfordulója alkalmából csendült fel: a tbiliszi születésű örmény komponista delejes hatású nagy műve, az 1946-ban készült Gordonkaverseny. Gazdag fantáziával megírt, szép alapmű; ősi és modern motívumok vegyülnek benne könnyedén, rafinált eleganciával. Mindvégig magas fokú érzelmi tobzódás, feszültségteremtő, várakozásokat keltő és azoknak feleletet nyújtó, érzékien sejtelmes, rabul ejtő muzsika. Változatos ritmusai egy percre sem hagyják lankadni a figyelmet. A különleges, virtuóz darabot Perényi Miklós tolmácsolásában hallhattuk. Perényi nevéhez lehet jelzőket illeszteni – én nem tudok. Mester ő, jó tudni, hogy van, itt, közöttünk. Egy egész hangversenyt elvisz a vállán, az ő titka, hogyan csinálja, mi sosem jövünk rá. Megszólaltatásában testet öltött a hacsaturjáni zene, tekergett, kígyózott, s mi kábán feledkeztünk bele e buja, pazar mintás keleti csodavilágba. A csellószólamot egymagát is teljes értékű produkcióként foghattuk fel, de azért jól esett hozzá a zenekari körítés. Az élvezetet nem zavarta az sem, ami a műsor második felében teljesen nyilvánvalóan megmutatkozott: a nem mindig azonos hullámhossz karmester és zenekar között.
Gál Tamás kissé túl mozgékonyan vezényelt; ez nem baj, neki ilyen a stílusa, szabályos koreográfiája van – baj akkor van, ha a zenészek időnként zavarba jönnek, kizökkennek a ritmusból, és már azt sem tudják, hol jár a darab. Mindvégig nagyon nehezményeztem, hogy az idősebb zenészek fürgébben forgatták vonójukat, mint a fiatalabb, láthatóan jó erőben levő hölgyek a prímben. Az említettek miatt is jó benyomást keltett az első brácsapult és a gordonka-szólamvezető.
Nem rejthetem véka alá, hogy a második részben elmuzsikált Bizet–Scsedrin-szvit, a Carmen, nem kedvenceim egyike. A jó Rogyion elkövette azt a szörnyűséget, hogy 1967-ben balettzenét kreált Bizet népszerű operájából, s tette ezt úgy, hogy az általa kiválasztott részleteket áthangszerelte. A vonósok + ütőhangszerek konfigurációból született meg ez a vegyes saláta; gyakorlatilag a kordivattól vezéreltetve elesztrádosította a remekművet. Így az, hogy terjengősre, unalmasra sikeredett a koncert fele, Scsedrinnek róható fel. Az viszont tény, hogy a derék muzsikusok többet tehettek volna azért, hogy a szvitben ábrázolt „két világ harca” valamiképpen megjelenhessék lelki szemeink előtt. Az igyekezet látszott – de nem bizonyult elegendőnek. Az ütősök a „helyükön voltak”, a vonósok ritmusgazdag anyaga azonban kiaknázatlan maradt. Az est mérlege: megmaradt egy igéző Hacsaturján.
(A MÁV Szimfonikusok koncertje Gál Tamás vezényletével, Zeneakadémia, május 8.)