Vásáry Tamás hetvenedik születésnapját ünnepelte a Zeneakadémián José van Dam, és az első részben két Mozart-áriát énekelt. Hogy a Mentre ti lascio, o figlia alatt rezgett a léc, az talán túlzás, mert egyáltalán nem is volt léc, Van Dam nem zenei artista. Hihetetlen nyugalommal és természetességgel lépett a pódiumra, mint az a fajta énekes, aki önmagából nem csinál nagy ügyet: énekelni jöttem, nem csókokat dobálni. A baj csak az, hogy az éneklés maga nem nevezhető élményszerűnek. Az ária túl mély Van Dam orgánumához, viszont a hang odafönt már sokat veszített régi minőségéből, időnként egyszerűen óbégatásként hatott, amit hallottunk. Igaz, minőségi óbégatásként, mert Van Dam énektechnikája még mindig a régi, az ember nem azt érzi, hogy jaj, mi van a torkában, hanem hogy mi van a gyomrában, minden hang lentről indult, rekeszizomból, köldökből, bokából, szilárdan, pontosan, rendíthetetlenül. Csak nem szépen. Ebből az egy áriából is meg lehetett érteni a José van Dam-jelenséget, hogy mit szerettek és mit szerettünk rajta, hogy miért kérte föl Karajan még Sarastrónak is: mert ez a hang bölcs, okos és emberi, és ez akár fontosabb is lehet, mint néhány mélység. De más megérteni valamit, és más átélni.

Átélni pedig csak a Leporello-áriát lehetett, amiből teljes operai pillanat született, pontos és mégis annyi, amennyit jelmez helyett a frakk elbír. A nagy José van Dam énekelt, aki kétszáz év után újraértelmezte Leporello figuráját, a jelentéktelen szolgából szemlélődő intellektust formált, aki megfigyel, lejegyez, fölfog, elemez, gúnyolódik, és az egész operában egyedül marad mentes minden szenvedélytől, rajongástól, érzéki varázslattól. És most nem azt éreztük, hogy így csinálta valaha, hanem azt: így csinálom.

Szünetben mégis futás az Operaházba, ahol a Traviatában Renato Bruson az öreg Germont. Csak a második felvonás áriája van meg – de az megvan. Rost Andrea a partner és Berkes János, az utóbbi nagyon rossz húzás a vezetőségtől, de nyilván ők sem jókedvükből döntöttek így. Brusonnak viszont mindegy, évtizedes alakítást hoz magával. Hihetetlen adottsága, hogy minden hang a szívéből és a lelkéből szól vagy legalábbis ezt a benyomást kelti, ami a végeredmény szempontjából ugyanaz. Kiforrott Bruson Germont-ja, mégis spontánnak tűnik, az ária minden pillanata kidolgozott, de nem érződik rajta, mert Bruson olyan, mintha csak egy sanzont énekelne: játszik a szünetekkel, itt elvesz, ott hozzáad, itt lassít, ott gyorsít kicsit, beszél a zenével, szaval, nem énekel. Csak aki mindkét előadását látta, az tudja megmondani, hogy volt-e különbség – látatlanban azt mondanám, hogy aligha. Mégis Bruson az énekeseknek az a típusa, amelyik nem azért énekel, mert van hangja, meg nehéz, meg Verdi. Őt hallgatva nem érezni a feladatot, a nehézséget, a teljesítményt, csak a kifejezést, hogy így tudom pontosan elmondani, így kell megfogalmaznom önmagamat. Mint a szibériai tigris: veszélyeztetett faj, a kihalás szélén.